2019.10.25. 

A wulinyuani szállás nagyon tuti, a felvonótól nem messze helyezkedik el, illetve a közelben van az óváros és a buszállomás is (utóbbira végül nem lesz szükség, mert kitaxizunk a reptérre holnap). Reggel kivételesen nem keltünk korán, mert az eső gyakorlatilag folyamatosan zuhogott az éjjel és ez reggel is megmaradt. Amikor csörgött az óra úgy 8 körül, jeleztem Lacónak, hogy mennyi az idő, de ő finoman jelezte, hogy aludnunk még, úgyis esik. Újabb rákérdezésre csak átfordult a másik oldalára, szóval nem izgultuk túl a mai napot. Negyed tízkor kászálódtunk ki, hogy elinduljunk – az esőben- túrázni. Nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet-e, de a mostani terv csak egy patak partján való sétát jelentett és ez még esőben is vállalhatónak tűnt. Így is lett, mert a hegyi buszokhoz érve egész sok turista tartott ugyanarra, amerre mi is, azzal a különbséggel, hogy ők mind egyformák voltak. Először azt hittem, egy csoportot látok, mert itt szokás valamilyen azonos színű/formájú/méretű ruhát adni az azonos csoportbeli tagoknak, de itt nem erről volt szó. Elég hamar minket is megtaláltaknaz esőkabát árusok, akiknél kék vagy rózsaszín esőkabátot lehetett venni, plusz lábra való védő mamuszt. Ez okozta, hogy mindenki egyformán nézett ki, kivéve minket, akik már eleve készültek saját felszereléssel. Mondjuk a mamuszra irigy voltam, tiszta csinik lettünk volna benne.

Ma az Arany ostor forráshoz mentünk, de rögtön sikerült is rossz helyen leszállni a buszról, így várhattunk egy fél órát (az esőben) ugyanarra a buszra, ismét. Másodjára már sikerült jó helyen leszállni és nekivágtunk a túrának. Szerencsére azért ekkorra csendesedett az eső és már nem zuhogott úgy, mint kora reggel. A forrás menti út viszont gyönyörű, érdemes volt ellátogatni ide. A parkban mindenhol, vagyis itt is kialakítottak kiszögelléseket meg pihenőket, ahol nem csak szusszani lehet egyet, de klassz fotókat is készíthettünk. Az egyik helyen pedig még hőlégballon szimulátor is helyet kapott.

Az utat körülölelő magas sziklákat itt is elnevezték, láttunk Suttogó házaspár, Anya a babájával meg Gorkij sziklát is. Utóbbinál azt írták, hogy oldalról olyan a szikla mint egy kínai híres író vagy Gorkij.

Egy ponton pedig forrásvizet találtunk, ami állítólag a hosszú és egészséges élethez járul hozzá az ásványi anyagokkal, úgyhogy Lacó ivott is belőle pár kortyot.

Elsőre úgy tűnt, hogy nem lesz hosszú a séta, de végül vagy öt órát mászkáltunk az erdőben, az eredmény 16 km lett, ami viszonylag kevés az út eddigi átlagához képest, de azért nem rossz.

A túrát az Oxigén park zárta, ami egy virágos, szépen rendezett pihenő rész, körülölelve a hegyekkel. Itt nagyon szuperül meg lehetett figyelni azt a jelenséget, hogy eső után a víz köddé alakul és szinte „folyik” a hegyek között. Olyan, mintha úsznának a hegyek, lenyűgöző az egész, így annyira nem is kár, hogy esőben láttuk a vidéket.

Majd' elfelejtettem: itt rengeteg majmot láttunk és annak ellenére, hogy nem szabad őket etetni, páran mégis kdacsalogatták a majmokat magukhkoz és adtak nekik valami apróságot. Aztán az egyik alkalommal egy bácsi megijeesztette az egyukik majmot és az pont felém rohant, amit annyira azért már nem találtam viccesnek..

A séta végén buszra szálltunk és visszatértünk a városba, ahol elsőként a szálláson lepakoltunk meg felfrissültünk kicsit, majd elindultunk felfedezni a várost, mert Wulinyuannal állítólag van egy helyes kis óvárosi része is, amit mindenképpen meg szerettünk volna látogatni, mielőtt továbbállunk.

Wulinyuan az eddigi legaranyosabb kínai városok egyike, hangulatos, kedves, látszik, hogy odafigyelnek rá az emberek. Rengeteg helyen kint van amúgy a kínai zászló és azt gyanítjuk, hogy ennek a nemzeti érzelmeken túl az is lehet az oka, hogy az adott épület felújítására az állam támogatást adott. Ezt egyelőre nem tudjuk igazolni, de nagyjából helyesnek tűnik a hipotézis, mert a szebb épületeken szinte biztosan látni zászlót, a kissé elhanyagoltakon meg sosem.
Az óváros nem volt messze a szállásunktól, gyakorlatilag öt perc sétát tettünk és elérkeztünk a díszes kapuhoz, ami a bejáratot jelezte.

Már itt tudtuk, hogy ez szuper lesz, mert rögtön egy lampionos ház fogadott minket, és elnézve hátra ez nagyjából a teljes kerületre igaz volt, mindenhol lampionok csüngtek. A séta során nehéz volt megálljt parancsolni a fotózásnak, minden percen felfedeztünk valami bájosat. Ezek egyike a teaüzlet volt, ahol Lacó még alkudott is kínaiul, így jutányos áron kaptuk meg az otthoni tea utánpótlásunkat. Ezen felül még kóstoltunk cukrot, amiről elsőre nem tudtuk, micsoda. Fekete kocka, több féle módon elkészítve, némelyikben pl virágszirom volt. Az árus hölgy hozott nekünk kis pohár teát és megpróbálta elmagyarázni, mire is szolgál a kocka – bele kellett mártogatnunk a teába és ekkor értettük meg, hogy ez gyakorlatilag sima cukor. Illetve nem is annyira sima, mert végül csak elropogtattuk és egészen különleges az íze, kicsit karamellesebb, füstösebb mint a normál cukoré és a színe pedig nagyon sötét. Ebből nem vettünk, mert egyrészt nem iszunk cukorral teát, másrészt csak nagy díszdobozban lehetett kapni, harmadrészt pedig valószínűleg csak simán elnyalogatnánk és nem tennénk bele semmibe.

Az óvárost keresztül kasul bejárva visszatértünk a központba, hogy valami vacsi után nézzünk. Egy mellék utcában találtunk egy szimpatikus helyet, ahol a képek alapján megfelelőnek tűntek a lehetőségeink. Igen ám, csak itt nekünk kellett még az alapanyagokat is megmondani, mit akarunk enni. Szóval következett úgy húsz perc kínai-angol-magyar-kéz/láb kommunikáció, hogy valahogy közös nevezőre jussunk a pincér hölggyel. A legjobb az volt, amikor Lacó kínaiul beszélt, mert a személyzet többi tagja a pincérnő mögött állt és tátott szájjal figyelték a beszélgetést. De csak bejött a fura beszélgettünk, mert sikerült megint finomat ennünk. Pedig a padlizsános ételnél tényleg fogalmunk sem volt, mi fog érkezni, csak rámutattunk a zöldségre a pultban...

2019.10.24.

A mai nap a hegyekről szólt.

Reggel olyan háromnegyed 8-kor keltünk, mert mentünk tovább Wulinyuanba, ami egy kb 30 kilométerre lévő kisváros, ezúttal magyar szempontok szerint is. Gyors összepakolást követően kisiettünk a buszállomásra és reméltük, hogy hamar sikerül felszállni valamire, ami nekünk jó. Egy rövid téblábolás után megtaláltuk a megfelelő állomást (kettő van egymás mellett), megvettük a jegyeket és épp indult is a busz, úgyhogy felpattantunk. Ez már a sokadik busz, amin filmet vetítenek, úgy tűnik, ez itt szokás, hogy ne unatkozzanak az utasok. Most egy kínai vámpíros fantasy ment, ami Lacó szerint borzadály, szerintem vicces volt, ahogy a túlzóan kisminkelt kínai kosztümös alakok egymásnak repültek meg méter hosszú körmeikkel karistolták egymást. A városba érve hamar megtaláltuk a szállást és el is tudtuk foglalni. Összekészültünk, hogy a hegyre csak a legszükségesebb dolgokat vigyük és nekiindultunk a napnak.

A hostel délelőttös recepciósa nagyon segítőkész volt és bár csak kínaiul tudott, egy kézi fordítógép segítségével elmagyarázta, merre érdemes indulnunk és még a főbb jegyeket is lefoglalta nekünk online, hogy ne kelljen sorba állnunk. A négynapos park belépőt is tőle vettük meg, aminek az érdekessége, hogy ujjlenyomatot rendelnek hozzá, hogy tényleg csak az használja, aki vette.
A hegyet szakaszokban lehet végigjárni, amik között vagy felvonó, de legtöbbször busz jár, úgyhogy mi is ezeket használtuk felváltva, mikor melyik volt az adott helyen. Azért így sem lustálkodtunk, mert a mai napi menet eredménye a telefonosnmérés alapján 19,3 km és 144 emeletnyi séta...
A hegyről órákig lehetne mesélni, de talán még annyit, hogy meglepően sok a koreai, olyannyira, hogy komplett részeken koreai felirat jár a kínai mellé, illetve koreai dolgokat árultak, stb. Beszéltük is, hogy mintha nem is Kínában lennénk, kis túlzással persze.
Ami még érdekes, hogy vannak majmok a vidéken, őket alig pár méter távolságból lehetett szemügyre venni, mert teljes nyugalomban mászkálnak. Mi az Avatar-csúcstól nem messze láttuk őket, ahogy esznek, vakaróznak, megkergetik egymást, ilyenek.
A hegyről lefelé egy üvegfalú lifttel jöttünk, de sajnos addigra besötétedett és nem sokat láttunk. Viszont, mivel később indultunk, mint a nagy átlag, ezért nagyjából mindenhol sikerült elkerülni a tömeget. Volt pár kilátó rész, ahol sorban álltunk a fotóért, de azért ez nem volt annyira gyakori, főleg a nap második felében nem.

A legnagyobb/legrégebbbi (elnevezés kérdése) természetes híd:

A Mennyet tartó oszlopnak nevezett formáció:

A városba visszatérve betértünk vacsizni egy Nice hot pot nevű helyre, amit a másik recepciós ajánlott. Itt az asztalnál sütött egy tál ételeket lehet enni és nagyon dicsérte, mint a legjobb helyi éttermet. Nem kellett csalódnunk, még annak ellenére sem, hogy egy jó fél órát biztos várnunk kellett a sorunkra. De megérte, nagyon finomat sikerült enni (és sokat, te jó ég, kidurranunk..). Viszont a várakozás és a hosszasan elfogyasztott vacsi eredménye, hogy gyakorlatilag el tudnánk énekelni azt az egyetlen Zhangjiajiéről szóló számot, ami ment egész este. Még helyi alkoholt is kipróbáltunk, ami valamilyen rizspálinka lehetett.

2019.10.23. Zhangjajije első nap

Hatalmasat aludtunk az utolsó guilini éjszakánkon. Lacó telefonja persze reggel hatkor megszólalt, mert miért is ne és mivel ő meg sem rezzent, én nyomtam ki. Mivel elég lett volna csak fél 9-kor kelni, így visszafeküdtem aludni, de már csak rövid időkre sikerült. Mikor végül tényleg kelni kellett, gyorsan összecsomagoltuk a cuccainkat és kicsekkoltunk a hostelből. Christine elmesélte, amíg a taxisra vártunk, hogy most kezdte a hostelezést nem rég, mert korábban ez a szülei háza volt és kiadták hoteleknek bérbe. Most viszont ő vette át az üzletet és felújíttatja az egész épületet, hogy, mint mondta, az övé legyen a legjobb hostel a környéken. Erre minden esélye megvan, mert látszik, hogy jó érzéke van hozzá. A gombócokat kell elfelejteni és tökéletes.
Mivel zuhogott az eső a taxis (Didi, mert így olcsóbb) egészen a hostel bejáratig jött értünk és már száguldottunk is, amennyire a sebességkorlátozás engedte. Kicsit kezdtünk izgulni, amikor már tíz óra is elmúlt és vészesen közeledett a beszállási idő. Igaz, a gép délben indult és mivel belföldi járatról van szó, nem vártunk nagy ellenőrzéseket a szokásos helyi átvilágításon túl. A bejáratnál például rögtön egy robbanószer kutatásba botlottunk, betereltek minket egy szalaggal korbekerített részbe és csak egy idő után engedtek tovább, meg azzal a bogyós bomba-kereső bottal átsimogatták a táskáinkat. Aztán jött a check-in, ahol Lac táskákat fóliázott a helyiek nagy meglepetésére. Itt mindenki bőrönddel utazik, nem nagyon láttam még senkit hátizsákot feladni. A másik, ami meglepett, hogy bár hegyhez megyünk túrázni és feltehetően sokan ezen a gépen ugyanilyen szándékkal utaznak, mégis a legtöbben csinos ruhában meg cipőben vártak a beszállásra. Egyébként nem nagyon volt okunk izgulni a órán, mert a gép végül elég késve indult és ha pontosan indult is volna, még így is elég időnk volt valami reggelit szerezni. Sajnos meg kell állapítanom, hogy a Csunkingban vett samosákon kívül ezen az úton egyelőre még nem sikerült jót reggelizni, ha egyáltalán reggeliztünk normálisan.

A gép hiába indult késve, viszonylag jól behozta a lemaradást. Leszálláskor bár köd borította a tájat, azért egész szépen kirajzolódtak a hegyek és már itt éreztük, hogy megérte idelátogatni. Első napra nem terveztünk sok mindent, mert fél nap alatt nem sok minden járható be, ezért a Mennyek kapuja barlangra esett a választás. Ez az a sziklaformáció, ami tulajdonképpen egy ovális luk és az aljából indul az ezerfokos lépcső. Előre rettegtem, hogy fogok én egy heti túrázás után még ezer lépcsőfokot is megmászni, de mindegy, felszívtam magam, lesz ami lesz. Mielőtt azonban elindultunk volna a hegyre, még elmentünk a szállásra letenni a csomagokat és valami ebédet is szerettünk volna szerezni, lehetőleg elvitelre. Ezzel nem is volt gondunk, mert a szállásra menet sorakoztak a jobbnál jobb kajáldák, éttermek és egy gombócost is láttunk, mintha csak nekünk tették volna oda. Mivel a reptérről egy helyi srác téves infói alapján rossz buszra szálltunk, volt lehetőség felfedezni kicsit a környéket a hostelhez tartó úton. Mondjuk, mint kiderült, nekünk annyira nem volt rossz a megálló, ahol a busszal leszálltunk a városban, mert pont a felvonó lábánál állt meg, az pedig kb öt perc sétára található a hosteltől. Mindenesetre arra jó volt, hogy megint van egy eltévedős sztorink, másrészt ismerősként üdvözöltük azt a kedves portugál (vagy spanyol? nekem inkább portugálnak tűnt a nyelvük) párt, akikkel együtt próbáltunk megszabadulni a reptéri tukmálós taxisoktól és elkeveredni a városba a lehető legrövidebb úton. Szóval így fedeztük fel a leendő ebédünket, ami 9 kisebb gombócot jelentett és kaptunk hozzá pálcikát is. Úgy terveztük, hogy majd a hegyre felérve elfogyasztjuk, de erre nem került sor, mert a felvonó aljához érve egy kicsit hosszan kellett sorban állni és így ott ettük meg az egészet. A sor kb egy órás lehetett és minden alkalommal, amikor azt hittük, már vége, újabb szakasz embert láttunk magunk előtt. A felvonót pedig elég nehéz kikerülni, ugyanis maga a hegy tetejére feljutni máshogy elég nehézkes. Mármint busszal lehet, az is teljesen rendben van, dr gyalog szerintem nem megoldható. Hacsak nem akar valaki az életveszélyes tempóban haladó buszokkal tarkított úton sétálgatni... A felvonó amúgy egy sima kabinos sífelvonó, nyolcan fértünk el benne és társaságul kaptuk azt a kínai párt is, akik végig előttünk mentek a sorban, de a srác folyamatosan azzal próbálkozott, hogyan tudna előbbre jutni. Egyik alkalommal kipróbálta, átfér-e az választó rácson. Megnéztem volna a mutatványt, de még időben rájött, hogy nem feltétlenül jó ötlet beszorulni egy vasrácsba. De jó hangulatú út volt legalább, a kínai kis csapa végig beszélgette az utat, ami úgy húsz percig tarthatott. Amit nem tudtunk hovatenni, hogy rajtuk alig volt valami, vékony felső, kis cipő, egyáltalán nem túrázós hangulatot árasztottak magukból, miközben mi vagy ezer réteget viseltünk, illetve plusz rétegeket hoztunk a hátizsákban. Ez a világ leghosszabb egybefüggő felvonója és helyenként elég érdekes ívben halad. De a kiáltás lenyűgöző, még kicsit borongós időben is.

A hegyre felérve megvitattuk, merre kell indulni a barlanghoz és a keleti útra esett a választásunk. Úgy számoltuk, hogy ez az út kábé bejárható egy fél nap, vagyis inkább 3-4 óra alatt és talán még látunk is valamit közben, hiszen már nem sok volt hátra a naplementéig. Az út egyik slágere az üveg sétány. Azt tudni kell, hogy itt szinte végig külön hozzáépítették az utat a hegyhez, úgyhogy már az is ad az izgalomnak, hát még egy üveg padlós út! A lábunk alatt semmi nem volt és itt nem hagyták sima cipővel végigmenni az embert (nehogy összekarcoljuk), hanem kaptunk egy kis mamuszt, aminek olyan csúszásgátlós volt a talpa, mint a kisgyerek zokniké. Itt mindenkin sikongatott meg nevetgélt, de nem is csoda.

A túra másik izgalmasabb helye a Kívánság erdő, ahol a fákat teliaggatták piros szalagokkal, amikre korábban ráírták a személyes kívánságaikat az idelátogatók. Sajnos ez már bezárt, különben mi is befizettünk volna egy kívánságra.

Az úton nem győztünk fotózkodni, de egy idő után sietni kellett, ha még el akartuk normális időben érni a Menny kapuja barlangot.

Közben áthaladtunk egy függőhídon is, de itt már igazán kezdett sötétedni, úgyhogy trappoltunk rendesen, hogy elérjünk a lépcsőkhöz.

Párszor meg kellett kérdezni a főbb állomásokon tanyázó őröket, hogy merre kell menni és biztosan arra és nem másfelé akarnak minket terelni, de végül elértük az áthidaló mozgólépcső-sort (jó hosszú több mozgólépcső), ami a barlanghoz vitt el. Ugyanis mi fordítva tettük meg az utat, így nem felfelé, hanem lefelé kellett végigmenni a hatalmas lépcsősoron, amit igencsak tudtunk értékelni. Ha valaki busszal jön fel és felvonóval le, akkor kell a lépcsőkkel kezdenie. Viszont örültünk, hogy nem így lett, nem csak a fáradtság, hanem a látkép miatt is, ugyanis ahonnan mi kezdtük a túrát, szebb tájakon vezetett az út, amit érdemes volt még fényben megjárni. A barlang egyébként ki volt világítva, valamint a lépcsősor is, teljesen élvezhetővé téve a lefelé vezető utat.

Mennyek kapuja barlang. Sajnos telefonnal nem sikerült annyira jó képet készítenem.

Leérve épp indultak buszok, és pont egy olyan sofőrt fogtunk ki, aki még előzött is a hajtűkanyarokkal tűzdelt úton. De csak leértünk a hegyről épségben, irány a vacsi! A hostel melletti utcához tértünk vissza és rövid tanakodás után kiválasztottunk egy szimpatikus helyet. Végre sikerült egy igazán kiadósat és minden szempontból kiválót enni helyi sört is ittunk hozzá. Lacó feltette Twitterre a telefonos képemet, úgyhogy most ételről nem töltök fel.

Holnap pedig irány a másik szállás és a hegy másik felének bejárása. 

2019.10.22.
A mai napra a Li folyón hajózást terveztük. Ehhez sajnos megint időre kellett kelni, reggel 7-re jött értünk a taxi. Sajnos pont a mai napon egy nemzetközi bicikliversenyt szerveztek, ami Guilinból Yangshou-ba megy és ehhez az eseményhez a teljes város lezárása jár. Emiatt az alap reggel 8-as indulást egy órával korábbra tették, hogy tutira elérjük a hajót, ami a városon kívül indul. Kíváncsi vagyok, lesz-e olyan nap, amikor nyugodtan tudunk kelni...
A taxis egy barátságos helyi lakos volt, aki Lacóval meg próbált társalogni. Mivel a kínai nem annyira ment a különböző dialektus miatt, végül fordító programot használt. Ő megértette Lacót, csak fordítva ment nehezen, szerintem a helyi kifejezések meg akcentus miatt. Megérkezve a hajóállomásra várnunk kellett, amíg megkapjuk a jegyünket és indulhat a napi kaland. Nyugodt, pihenős napnak ígérkezett a mai nap, mit sem sejtve álltunk be a beléptető kapunál lévő sorba. Ma több külföldi is várakozott velünk együtt, nem lógtunk ki annyira. Végül is, csak ezer kínai és úgy ötven európai lézengett a tömegben, köztük franciák, olaszok, britek. Még egy angol diákcsoport is várakozott. Cseppet elmerengtem, vajon melyik iskola viszi kínai osztálykirándulásra a diákokat. A beszállás nem ment zökkenőmentesen, amolyan helyi módon zavartuk le a jegyellenőrzést, lökdösődés, könyöklés és sok „naaaaa” keretében. Hatalmasat szusszantam, mikor végre leváltam a hozzámtapadt emberekről és már alig vártam, hogy beszálljunk. Egy brit úr megszólított, hogy „nem semmi osztálykiránduláson vagy, igaz?”, amit nem bírtam megállni mosolygás nélkül. „Ahhoz már egy kicsit idős vagyok, de azért szuper, igen”, válaszoltam neki. Szerintem nem tudta eldönteni, hány éves lehetek és biztos azt hitte, a diákokkal vagyok. Ezt teszi, ha nem sminkelek vagy csak hetven fölött minden relatíve fiatal egyforma. A kevés alvás miatt nyúzott ábrázatomnak azért jót tett a „bók”. A hajót egyszerűen megtaláltuk, mentünk a tömeg után. Ilyenkor több hajó is indul egyszerre, a miénk például a tizenötös számot kapta. A hatos boxunkban két kínai hölgy és egy idősebb brit pár alkották a társainkat. Sokat persze nem terveztünk ott ülni, de az elején jól esett elkortyolni a kapott teát és csak bámulni a tájat, ahogy elhagytuk a kikötőt. A hajók egymás után indultak, hihetetlen ügyes manőverezéssel.

Valahogy sikerült nem összeütközniük, ami majdnem lehetetlennek tűnt a helyünkről szemlélve. Lassan kicsorogtunk a folyó közepére és megkezdtük az utunkat Yangshou felé. Az út 3,4 órásnak ígérkezett és több híres szikla is ki volt jelölve a térképen, mint főbb látnivaló. Kicsit tartottunk tőle, mennyire lesz jó lehetőség fotózni a rengeteg utas ellenére, de mint kiderült, ettől nem kellett nagyon tartanunk. Lacó mindenki fölé magasodott (kivéve az európaiakat). Meg persze most először tapasztaltuk ennyire élesen, hogy itt tényleg csak a fotó a lényeg, mert amint elkészült az áhított kép, a nép visszahúzódott a hajóba. De lehet, hogy csak a hűvös, esős, szmogos, párás idő miatt. Rejtély. Szóval mi is nekiláttunk a fotózásnak és Lacó már előre vizionálta, ahogyan majd órákat szenved a laptopon a lightroom fölött a „dehaze” (kb. köd mentesítés) funkcióval. A Li folyón hajózni gyönyörű élmény. Kicsit ez egyfajta mantránkká vált, mert tényleg csodálatosak a környező süveg hegyek, de a tömény pára rontott a látképen.

Persze nézhetjük úgy is, hogy ezzel a misztikus Kínát ismerhettük meg (és a tüdőbajosat). Lacó megnézte és eddig tökéletes időjárás volt, illetve alacsony szmog szint. Mától az elkövetkező napokra egészségtelen és kifejezetten egészségtelen szintet jeleznek előre, amitől rendkívül feldobódtunk. De egyelőre a jelenre koncentrálva igyekeztünk élvezni a nyugodt, pihenéssel töltött napunkat és végül majdnem végig a hajó tetején tartózkodtunk és csodáltuk a környező hegyeket. Tényleg megéri a hajókázás, még a rossz idő ellenére is.

A hangulatra sem volt gond, mert mint kiderült, ki lettem szemelve. Egyik alkalommal odajött hozzám az egyik utas, hogy fotózkodna velem. Innentől elszabadultak a dolgok, ugyanis sorban álltak hozzám (nem vicc). Egymás után álltak mellém és mutogatták, épp melyik kamerába kell néznem. A végén már szakadtam a nevetéstől, ilyet még nem tapasztaltam. Az elsőként mellém álló utassal végül elbeszélgettünk, mert kíváncsiak voltak, honnan jöttünk. Mikor Lacó megszólalt kínaiul, egészen felragyogtak. Kiderült, hogy a hölgy Pingyao városból jött, ahol ugye tavaly jártunk. Ez nagyon tetszett neki, meg az is, hogy merre járunk még idén. Még percekkel a beszélgetésünk után is hallottuk, ahogy másoknak meséli. Egy rövid szünetre lementünk ebédelni. Rizs, zöldség mix, csirkepörkölt és halpörkölt volt, csípőssel. A csirkét elcseréltem Lacó halára. Ebéd után még fotóztunk egy keveset (páran még kértek a személyemből is), majd az út utolsó fél óráját már a hajóban töltöttük, mert csepergett az eső. Itt elaludtam, olyan álmosság tört rám, ami még a partraszállás után is tartott. Az első Yangshou-s fotók után beültünk kávézni, ami egyébként elég drága Kínában. Viszont most vészhelyzet volt és reggel már ettem egy Pocket Coffee-t, nem volt nálam több. Úgyhogy beültünk egy szimpatikus helyre és jól választottunk. Oroszlános mintát készítettek a cappuchinora, szinte sajnáltam meginni (de csak szinte).

Feltöltődve indultunk tovább a Nyugati utcára, ami a helyi bevásárló és bazáros utca. Gyakorlatilag a fő turista csalogató hely Yangshou-ban.

Itt is kóstoltunk chilit, ahogy tegnap is.

Majd elindultunk megkeresni a város tövében lévő kisebb hegyet, de nem találtuk a feljárót, így Lacó javaslatára biciklit béreltünk, hogy az öt kilométerre lévő másik kilátó hegyhez, a Hold barlang hegyhez ellátogassunk.

Ugye emlékszik mindenki, hogy ez a pihenős, nyugodt napunk? Na, eddig volt az. Az öt kilométer helyett kb tizenötöt mentünk, mert egy rossz forduló miatt egy nagy kört tettünk ahelyett, hogy közvetlenül bicikliztünk volna el a célig. Ez azt jelentette, hogy újonnan épített bicikliút volt ugyan egy ideig, de aztán az is megszűnt és a kocsik és robogók között tekertünk mindenféle védőfelszerelés vagy lámpa nélkül. Itt kezdtem átértékelni, mennyire éri meg ennyit kóvályogni azért, hogy aztán egy mini-hegyre felmásszak, szinte este. Igaz, csodálatos vidéken tekertünk, körülöttünk végig a süveghegyek magasodtak, amiket beborítitta az zöld erdő.

Azért amikor már az épített útnak is vége szakadt és útépítési munkálatok közé keveredtünk, akkor már hangot is adtam a kételyemnek, hogy biztos akarjuk mi ezt így... Pláne azért, mert itt már nem csak szmog, hanem brutál füst is terhelte a levegőt és lelki szemeim előtt egy oxigén palack lebegett. Lacó elment utánajárni, hogy tudunk eljutni a hegyig, amit legalább már látni lehetett, mivel eddig a pontig megmondani sem tudtuk, melyikhez is igyekszünk. Végül Lac semmi használhatót nem tudott meg, ezért elindultunk irány mentén, remélve, hogy odatalálunk (eddig is olyan jól ment). A füst ellen már magamra tekertem a kendőmet, de nem sokat ért. Nagy nehezen megérkeztünk a bejárathoz, szerintem kb fél órával zárás előtt. Tudni kell, hogy itt kb hatkor már sötétedik, de mit számít, mi azért kiváltottuk a jegyet és felmásztunk a lukhoz. Ez a hegy gyakorlatilag egy magaslati Elefánt hegy. Ugyanúgy van egy luk, meg sziklák, csak fent. Szóval szürkületben fel baktattunk, Lac kicsit gyorsabban mint én, de én pihenősre fogtam a menetet – ha már ez a pihi napunk a nagy hegymászás, a Zhangjajie előtt (ott egy ezerfokos lépcsővel indítunk). Utolsó energiáimat összegyűjtve felértem, készítettem Lacóról pár képet, majd leindultunk. Láttunk fekete mókust út közben, de sietni kellett, mert erősen sötétedett és visszafelé az a bicikli túra cseppet sem tűnt vonzónak. Gyakorlatilag lerohantunk a hegyről. Annyi eszünk volt, hogy a bejáratnál ücsörgő jegyszedőt (aki szerintem már csak a mi leérkezésünket várta) megkérdezzük, merre lehet leggyorsabban visszajutni Yangshou-ba. Két meterrel odébb rámutatott a bicikliútra, ami végig elvisz a kölcsönzőig.. Itt azért kicsit lefagyott az agyam, mert rádöbbentünk, mennyire rossz irányban jöttünk idefelé. Mivel a telefonomat újraindítva már ismét működött a gps-em (az elmúlt napokban rakoncátlankodott), így én vezettem a sort és elindultunk vissza a városba. Sötétben, kivilágítatlanul, védőfelszerelés nélkül. Szerencse végig bicikliút vezetett, mondjuk ennek ellenére láttam egy balesetet, vagyis csak azt, ahogy megérkezik a mentő a vérző emberhez. Lac annyira arra koncentrált, hogy utánam jöjjön, hogy észre sem vette ezt a kis közjátékot, pedig még le is lassítottunk, mert nem akartam elütni a mentőst (az elég ironikus lett volna). Egy ideig teljes sötétben haladtunk, majd felkapcsolták a közvilágítást. Épp jókor, mert a bicikliversenyről hátrahagyott kordonokat az út közepére pakolták, szlalom pályát képezve nekünk. Egy sor „vigyázz, fa”, „vigyázz oszlop” kiáltással végül nagy sokára csak beértünk a városba és így valóban csak kb öt kilométer volt az út. Leadtuk a bicajt – ó, és a helyi közlekedési kultúráról még nem is írtam! -, majd elsétáltunk a buszállomásra, hogy hazajussunk Guilinbe.

Itt szerencsére pont indult egy járat, igaz, két megálló után átszállítottak egy másikra, mert amire felszálltunk, azon csak mi ketten ültünk. Úgyhogy mandulával teli szájjal átköltöztünk és folyattuk utunkat. Sajnos a busz csak a város határáig ment, ezért kénytelenek voltunk taxizni, de csatlakozott hozzánk egy dán srác is, aki most egy hónapja utazgat az országban. Volt Zhangjajie-n és mutatott egy párnapos videót, ahol nem látni semmit a ködtől két méteren túl. Mi holnap megyünk oda. Esőt és szmogot jeleznek előre. Hmm.. Szóval megérkeztünk a központba taxival, ahol körbejártuk a tegnap kihagyott helyeket, például a Lánchídhoz hasonló hidat.

Itt el kezdett csöpögni az eső (ismét), de nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget neki. Kár volt. Úgy egy fél órát még sétálgattunk, hátha találunk valami szimpi kajáldát, de végül Lacónak vettünk a Xi'anból ismert buci-hús kombinációt a bevásárló utcában, nekem valahogy nem jött most meg a kedvem semmihez. A bucit félig sikerült elfogyasztania, amikor is leszakadt az ég. Először csak kicsit, aztán nagyon. Mérlegeltük – igencsak hamar -, mennyire éri meg 3,5 kilométert sétálni zuhogó esőben és valamiért nemmel szavaztunk. A gondolataim hamar a taxi felé terelődtek, erre Lacó megpróbálkozott a Didivel ismét. Ez olyan jól sikerült, hogy röpke háromnegyed óra múlva, egy levont de nem kihasznált költség után egy sima taxival hazamentünk, amikor is zárva találtuk a hostelt. Emlékeimben felsejlett a koreai élmény, ahol több olyan hostel is van zárórával. Ám mégsem kellett ázva-fázva tolorogni sokáig, mert mint kiderült, csak egy mosdó erejéig zárta be az ajtót Christine, a recepciós hölgy. Mivel ez a nap egy tűz mellett sütögetés illatával ajándékozott meg minket, ismét hajat mostam a szobába felérve, plusz ittunk egy nagy korty pálinkát is a riadalomra. Így utólag elég vicces ez a nap, de azért a szmog/füst/köd kombót szívesen elcseréltem volna másra... De lássuk, mit hoz a holnap! 

2019.10.21. este

A Jingjiang komplexumból tehát csak a hegyet láttuk, mást nem nagyon. Igyekeztünk bejárni a területet, de minden le volt zárva sajnos. Becsületthol lés kellemes meglepetésként egy szuper street food és kisboltos utcára jutottunk ki. Látszott, hogy pár éve alakíthatták ki, mert az épületek újnak néztek ki. Ennek ellenére a régi stílust próbálták visszahozni, emiatt nekünk kifejezetten tetszett. De ahogy láttam, a helyiek is szerettek itt lenni, nyüzsgött az utca a családoktól, fiataloktól. Rövid séta kellett csak, hogy felfedezzük, itt fogjuk feledtetni az ebédet. Az egyik kedvenc helyen a chiliket árusító üzlet, ahol ott helyben aprította egy óriási bárddal a néni a hatalmas tálban lévő chilit és fokhagymát. Alig bírtam betelni az illatokkal, ráadásul kóstolni is lehetett, úgyhogy kipróbáltam különféle keveréket meg marinált babot is. Gondolkodtunk, hogy veszünk az egyikből, de sajnos csak üvegben árulták, vagy ami műanyag, az meg egy nagyobb befőttes mérete volt. Sajnos erről le kellett tennünk emiatt, mert a feladott hátizsákban szinte biztos, hogy összetörne az üveg, a nagy műanyag pedig nem férne el. Nem messze a chilistől az egyik kis térnél találtunk egy kínai sütiket áruló boltot, ahol szintén megkóstoltuk a kínálatot. A kínai sütit nehéz leírni, mert otthon nem nagyon található ilyesmi, de nem a piskóta-krém kombinációra kell gondolni. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mintha gesztenyepüré állagú tésztába tölteléket tennének és ezt különböző formájúra gyúrnák. Mindegyik kicsi, egy falatnyi könnyed édesség. A bolt mellett egy régi helyi épületet találtunk. Az eredeti járólapokat a téren üveg borította, hogy ne sérüljenek tovább. A kajás utcán vettünk még 4 töltött bucit is, amit a gőzölés után még át is sütöttek, így jó ropogós lett a teteje meg az alja. Miután elfogyasztottuk, elindultunk a pagodák felé. Találgattuk, hogy fel lehet-e még menni, mert elvileg 9-ig nyitva volt, de végül nem próbáltuk meg, mert leragadtunk a kivilágított épületek látványánál. Ha ötszáz kép nem készült arról a két pagodáról, akkor egy sem. Mivel ezt a parkot, aminek a közepén a vízben a pagodák is találhatók, körbe lehet járni, így sétáltunk egy nagyot a nap zárásaként (közben nagyban fotózás). Ide nagyon megérte ellátogatni, csodálatosan szépen kivilágították a tornyokat, nem győztünk betelni a látvánnyal.
Amikor már kellőképpen elfáradtunk, hazasétáltunk.

A Jingjiang komplexumból tehát csak a hegyet láttuk, mást nem nagyon. Igyekeztünk bejárni a területet, de minden le volt zárva sajnos. Így kimentünk és kellemes meglepetésként egy szuper street food és kisboltos utcára jutottunk ki. Látszott, hogy pár éve alakíthatták ki, mert az épületek újnak néztek ki. Ennek ellenére a régi stílust próbálták visszahozni, emiatt nekünk kifejezetten tetszett. De ahogy láttam, a helyiek is szerettek itt lenni, nyüzsgött az utca a családoktól, fiataloktól. Rövid séta kellett csak, hogy felfedezzük, itt fogjuk feledtetni az ebédet. Az egyik kedvenc helyen a chiliket árusító üzlet, ahol ott helyben aprította egy óriási bárddal a néni a hatalmas tálban lévő chilit és fokhagymát. Alig bírtam betelni az illatokkal, ráadásul kóstolni is lehetett, úgyhogy kipróbáltam különféle keveréket meg marinált babot is. Gondolkodtunk, hogy veszünk az egyikből, de sajnos csak üvegben árulták, vagy ami műanyag, az meg egy nagyobb befőttes mérete volt. Sajnos erről le kellett tennünk emiatt, mert a feladott hátizsákban szinte biztos, hogy összetörne az üveg, a nagy műanyag pedig nem férne el. Nem messze a chilistől az egyik kis térnél találtunk egy kínai sütiket áruló boltot, ahol szintén megkóstoltuk a kínálatot. A kínai sütit nehéz leírni, mert otthon nem nagyon található ilyesmi, de nem a piskóta-krém kombinációra kell gondolni. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mintha gesztenyepüré állagú tésztába tölteléket tennének és ezt különböző formájúra gyúrnák. Mindegyik kicsi, egy falatnyi könnyed édesség. A bolt mellett egy régi helyi épületet találtunk. Az eredeti járólapokat a téren üveg borította, hogy ne sérüljenek tovább. A kajás utcán vettünk még 4 töltött bucit is, amit a gőzölés után még át is sütöttek, így jó ropogós lett a teteje meg az alja. Miután elfogyasztottuk, elindultunk a pagodák felé. Találgattuk, hogy fel lehet-e még menni, mert elvileg 9-ig nyitva volt, de végül nem próbáltuk meg, mert leragadtunk a kivilágított épületek látványánál. Ha ötszáz kép nem készült arról a két pagodáról, akkor egy sem. Mivel ezt a parkot, aminek a közepén a vízben a pagodák is találhatók, körbe lehet járni, így sétáltunk egy nagyot a nap zárásaként (közben nagyban fotózás). Ide nagyon megérte ellátogatni, csodálatosan szépen kivilágították a tornyokat, nem győztünk betelni a látvánnyal.
Amikor már kellőképpen elfáradtunk, hazasétáltunk.

Az elmaradt tegnapi napot is feltöltöttem korábban, ugyhúgy most jöjjön a mai nap, október 21. Guilin.

Reggel szörnyű volt a korai kelés, ezen nincs mit szépíteni. De legalább a szobát nem hagytuk egyedül, ugyanis egy óriás csótány búcsúztott minket. Sajnos a metró felé nem lett rövidebb az út, viszont még nem volt annyira meleg, hogy elviselhetetlen legyen a séta. Mondjuk a végére már nagyon vártam, hogy megérkezzünk. A vonatunk 8-kor indult, de úgy kalkuláltunk, hogy kb egy óra kijutni és mindenki azt mondta, kb egy órával indulás előtt már legyünk kint. A menetidőnket sikerült teljesíteni, és végül tényleg kellett az állomáson az az egy óra, mert a biztonsági meg mindenféle ellenőrzés miatt nem két perc eljutni a beszálló kapuig. Arról nem beszélve, hogy semmilyen tábla nem jelzi érkezéskor, hogy pontosan hova is kell menni az induló vonatokhoz. Kisebb kóválygás után Lac megkérdezte az első arra járó embert, hogy segítsen, így derült ki, hogy a harmadik emeletre kell feljutnunk. Ott pedig már kint voltak a menetrendet mutató táblák. Indulás előtt még bevásároltunk reggelinek valókat, aztán alig valami várakozással be is szállhattunk a vonatba, ahol megint kettes helyre kaptunk jegyet. Az út Guilin felé elsőre nem tűnt annyira izgalmasnak, de egy szakaszon süveghez hasonló hegyformációk mellett mentünk el.
Guilinbe érkezve felszálltunk a 22-es buszra a helyiekkel együtt és úgy fél órás út után elérkeztünk a szállásra. Senki nem volt a helyszínen, aki angolul tudott volna, de így is első látásra a Lacó kezébe nyomtak egy kulcsot. Kicsit furcsálltam, de úgy gondoltam, biztos mi vagyunk ma az egyetlen külföldi vendégek. Végül telefonon beszélt Lacó a hostel recepciósával, aki elmagyarázta, hogy az lesz a mi szobánk.
Sétával kezdtük a város felfedezését, és az Elefánt hegyet tűztük ki célul. Azért elefánt, mert a formája olyan, mintha oldalról néznénk egy elefántot. A belépő nem volt olcsó, de azt beszéltük Lacóval, hogy Kínában sosem csak egy dolgot kapsz a pénzedért, hanem rögtön egy egész parkot, bazárt, esetleg valamilyen előadást. Szóval abszolút megéri bemenni ezekre a helyekre, mert élményt kap az idelátogató. Mivel a nap során a színes cseppkőbarlangot is meg akartuk nézni, így dupla jegyet vettünk és egyben arra is befizettünk. Úgy terveztük, hogy majd az Elefánt hegy után egyből odamegyünk. Elsőnek viszont még előttünk magasodott a nehézség, hogy feljussunk a kilátók szintjére. A hegyhez vezető út nagyon helyes kis elefánt szobrokkal, elefánt-alakú bokrokkal, lámpákkal volt tele. Látszott, hogy mindent a hatalmas állat köré gondoltak ki. A hegyre feljutás ismét lépcsőzéssel járt együtt. Egy rakat össze-vissza magasságú lépcsőfokot megmászva végül sikerült a legmagasabb pontról kibámulni. A szikla egy folyót kettészelő szigeten van, egyik felén a folyótúrára induló hajókat, másik oldalán pedig a parkot láthattuk. A parkban nagyon fotóztak, ebből rögtön tudtuk, hogy valószínűleg ott van a megfelelő pont a szikla fotózására. Lemásztunk tehát, hogy mi is tömeggé alakulhassunk. Nem voltak azért annyira sokan, szerencsénkre. Lent mi is megkerestük a tökéletes helyet. Itt bácsiknak nagyon megtetszettünk, mert jött a már tavalyról megszokott selfie és közös fotózkodás. Igazat megvallva, szinte már hiányoltam, hogy idén senkinek nem kelluünk és talán kiestünk a kegyből. De nem! A másik érdekesség, hogy volt egy halász bácsi nem messze tőlünk és ő nagy elánnal hadakozott madarakkal, akik mindenáron az ő székébe ültek fel, mikor ő pont nem ült ott. Lazán nyakon fogta és visszahajította őket a folyóba. A mókás jelenet után átsétáltunk a Szerelem szigetre, ami szintén a parkon belül található. Azért szerelem, mert anno itt randizgattak a párok, úgy az 1870-es évektől kezdve. Ma már elvileg csak esküvők meg ilyen furcsa szokásokat tartanak itt az emberek.
A nagy szeretetben megéheztünk és ezzel el is követtük a legnagyobb hibát az úton.. Visszafelé haladtunk a hostelhez, ahol rengeteg kajáldát láttunk korábban. Nos, ezek mind bezártak két étkezés között. Gondoltuk, betérünk a hostelhez kikérni a recepciós véleményét, hátha tud egy jó éttermet vagy kifőzdét, bármit, mielőtt ellátogatunk a barlanghoz. Nos, ő esküdözött, hogy nagyon finom házi készítésű gombócot készítenek, együnk itt. Felcsillant a szemünk, hogy ez milyen szuper,eg amúgyis közben segített leszervezni, hogyan jussunk el a barlanghoz, legyen hát. Erről a gombócról csak annyit mondanék, hogy inkább nem írok róla semmit, mert csak a gondolatától elmegy a kedvem valaha is újra enni gombócot. Valahogy lent tartva az ebédet Didivel (nem viccelek..) elmentünk a cseppkőbarlangig, ahol online előre segített nekünk a recepciós lány jegyet foglalni. Most felmerülhet a kérdés, hogy minek is kellett online foglalni, ha elvileg az Elefánt hegynél már előre megvettük a jegyet. A rejtély megfejtése: félreértettük, mire adott jegyet (vagy a jegyeladó értett minket félre), és nem a barlanghoz, hanem valami egészen máshoz adott el nekünk belépőt. A másik, ami felmerülhet, hogy akkor miért nem oda mentünk el. Jogos, de igazából azért, mert a barlangot mindenképpen meg akartuk nézni, ellenben a másik ráért. Aki ismer minket, kitalálhatja, hogy soha nem jutottunk el a másikig, így most van egy kiváltott jegyünk valamire, amiről azt sem tudom, micsoda. (Egyébként egy másik hegy elvileg, de bezárt addigra, mire végeztünk a barlanggal. Itt a hegyeknek is van nyitvatartási idejük.)
A cseppkőbarlang hatalmas élmény volt! Először nem tudtuk, mit várjunk, mert egy kínai csoport közé tettek be minket is. Így bár értelmes arcot igyekeztünk vágni, miközben a hölgy magyarázta a különböző sztalagtit meg sztalagmit képződményeket, végül inkább a fotózásra koncentráltunk. Gondoltunk rá, hogy elszakadjunk tőlük, de szerencsére nem tettük. A legnagyobb teremben a sima kivilágításon kívül egy rövid, plafonra vetített geológiai történelem animált filmecskét vetítettek, illetve volt balett film, ilyesmik. A barlangról tudni kell, hogy egyrészt rengeteg politikai vezető látogatta már meg, egyfajta diplomáciai túra keretében, másrészt nem egyszerűen kivilágítjáknaz egyes részeket, hanem színes fénnyel „festik meg” őket. Mivel a nagyobbaknak neve is van, így olyanra színezik, amit jelképez. Pl a rózsára hasonlító szára zöldre, maga a virág pedig pirosra.
A barlangban kb hat teknősfaj is honos, akiket ketrecekben meg lehetett volna tekinteni, de valahogy ezt nem találtam szimpinek, így lemondtunk a „tötösz” megnézéséről. Viszont a barlang maga szenzációs. Színek nélkül is, de megint megállapítottuk, hogy elképesztő értékük van itt a jó hangulat és a tanulás-szórakoztatás összehangolásához.
A cseppkőbarlang után fogtunk egy taxit (ok, inkább ők fogtak minket), és elmentünk a -mint odaérve kiderült-, bezárt Jingjiang hercegi palota Ming-korabeli komplexumhoz, ahol a Magány és Szépség csúcsra szerettünk volna felmenni. A taxis szerint még nyitva volt és mivel nem, így gyakorlatilag kijárta nekünk, hogy engedjenek be. Kicsit furcsa volt állni a kapuban, nem érteni semmit, miközben a taxis le-föl rohangált a különböző pénztárak között, hogy márpedig beengednek és kész. Végül sikerült bejutni, de nem annyira érte meg teljes árat fizetni valamiért, aminek nagy része már nem volt látogatható. A hegyre azért felmásztunk (fellépcsőztünk). Fent elhagytam Lacót, aki álltig állítja, hogy mellettem volt, de nem hallotta meg, hogy perceken keresztül üvöltöztem a nevét, hogy hova tűnt. Sebaj, meglett!
A taxishoz még annyit, hogy amikor vitt a városba minket, átmentünk a folyón. A hidaknál erősen elgondolkodtunk, nem-e egyes meglévő hidat adták az ötletet. Ugyanis az egyik kiköpött Lánchíd (a fele legalábbis, mert csak annyi fért el), egy másik meg Lac szerint a San Francisco hídra hajaz. Ennek majd otthon utána kell néznünk, hogy van-e.valami infó a guilini hidak hátteréről...

Most már éjjel egy van. Holnap befejezem a nap hátralévő részét.. sajnos képeket nem tudok feltölteni, mert lassú a net.

Reggel azt hittem, köd van kint, mikor elhúztam a függönyt. De csak pára, annyira bemelegedtünk. Úgyhogy a kevés alvás ellenére kipattantam az ágyból és benyomtam az ac-t. Ki gondolta, hogy ilyen nagy hasznát vesszük!? Gyors készülődést követően el is indultunk megvenni a tegnapi helyen a mai samosákat, de sajnos zárva volt. Úgy gondoltuk, sebaj, majd a vonatállomáson. Sokan emlegették, hogy a tüntetés miatt érdemes közlekedési nehézségekre számítani, de amiben reggel részünk volt, arra azért nem számítottunk. Több metró lejárat le volt zárva a tömeg kordában tartására, úgyhogy már eleve mindenhol kerülni kellett, le és fel is. De ez még hagyján. Elérkeztünk a vonatállomásra, de nem lehetett a megfelelő feljárón felmenni. Ezen még túl is jutottunk volna lelkileg, de az egész épülettömböt megkerülve lehetett csak eljutni az állomásra, röpke 15 perc sétával. Jól van, itt már kezdtünk neheztelni a lezárásokra a nagy táskáinkkal. Az állomásra érve a bejáratnál, a bejárattól pár méterre, majd bent is átvizsgáltak mindenkit, meg elkérték a jegyeket, igazolványokat. Ezen is túljutva kiderült, hogy nem lehet semmit sem venni az állomáson, mert a lezárások miatt felfüggesztették a helyszíni boltok működését is egy időre, azaz semmilyen ehető dolog nem kapható jelenleg. Persze, ha Rolex órát akartam volna venni, azt lehetett volna. Csak sajnos az nem ehető. Szóval elbattyogtunk az áthelyezett beszálló kapuhoz, és elfogyasztottuk a maradék pogácsát. Szerencsére pont annyira elég, hogy kibírjuk vele az ebédig majd.
A vonatút eseménytelenül telt, én leginkább aludtam egyet, bepótlandó az éjszakai hiányt.
Kantonba érve metróztunk egyet. Itt még tokenes rendszer van, de nem bedobni kell az ellenőrző kapuba, hanem csak érinteni. Utána elsétáltunk a hostelig, ami kb két kilométerre található a metrótól. Sajnos a szobát még nem lehetett átvenni – Lacó lebeszélte a részleteket, mert csak kínaiul tudott a hosteles-, de lepakoltuk a nagy táskákat és elindultunk felfedezni a várost, elsőként a brit-francia megosztású kis szigetet a város déli csücskében. Mielőtt azonban sikerült volna eljutnunk a szigethez, leszállva a metróról egy plázánál találtuk magunkat, ahol éttermek és pékségek sorakoztak, mi pedig még reggelizni sem tudtuk rendesen. Eredetileg nem terveztünk enni, viszont a péksütemények rövid áttekintése után inkább besétáltunk az áruházba körülnézni. Lacó kiszúrt egy éttermet, így kis tanakodást követően beültünk enni egy gyorsat. Ő tésztát evett marhahússal, én wok zöldségeket rákkal. Meg rendeltünk egy nemtommi-levest, ami olyan volt, mintha egy konzerv kókusztejbe főztek volna meg zöldségeket (batáta, zeller, bab, meg talán jam gyökér lehetett). Alapvetően nem lett volna rossz, csak nem volt nagyon fűszeres és kicsit töménynek találtuk. Mindegy, ki kellett próbálni ezt is.
A Shamian sziget tényleg kicsi, kábé 20 perc keresztben átsétálni rajta, végig olyan, mintha egy európai városban sétálgatnánk. Most már nem igen laknak itt szerintem, inkább hivatalok, üzletek vannak és ha lakik is itt valaki, biztos, hogy helyi. Anno a franciáknak és briteknek használatra kiadták a kis szigetet a második ópium háború után a kínaiak. A jó időre való tekintettel nagyon sokan sétáltak, fotóztak a parkban, tele volt családokkal. Az épületekkel teli főutcáról átsétálva a parkos részre nem is egy önjelölt előadóművészbe botlottunk, akiknek az éneklését kisebb tömeg hallgatta.
A park után a plázáig sétáltunk vissza, ahol tanakodtunk egy ideig, hogy merre tovább. Végül a Guangxiao Si templomra esett a választásunk, így megint metróztunk egyet. Eddig Kanton az első város, ahol a határon mozog az utazó tömeg mérete. Ráadásul nem várja meg senki, hogy az érkezők leszálljanak, hanem egyből nyomakodnak fel, miközben az érkezők meg nyomakodnak le, így az egész egy nagy csoportos nyomakodás minden alkalommal. Amihez nem vagyunk hozzászokva. Igyekszünk nem felvenni, de már-már mi is hajlunk rá.
A Guangxiao Si templom épp zárni készült, mikor odaértünk (háromnegyed öt körül), de még be tudtunk slisszolni szerencsére. Kár lett volna kihagyni, két okból is. Egyrészt, a buddhista kegyhelyek mindig lenyűgözőek a maguk nyugalmával és illatorgiájukkal és ez itt sem volt másképp. Szerzetesek jártak mindenfelé, és az imádkozásra kijelölt téren csak úgy ontották magukból a liliomok az illatfelhőt. Nekünk magyaroknak szerintem kicsit temető hangulatot idézett, de csak azért, mert mi a liliomot főként oda visszük. Itt nem ez a szerepe és érdekes egyveleget alkotott a füstölőkkel. Fotózni nem nagyon lehetett itt közelről, mert – és itt jön a másrészt- épp egy esküvő zajlott a főtemplomban. Legalábbis nekem annak tűnt. Egy pár állt középen és két oldalt a násznép kántált a szerzetesekkel együtt, miközben időnként egy gongot is megszólaltattak. Ami miatt kicsit bizonytalan vagyok az esküvő kérdésben, hogy nem voltak különösebben kiköltözve, csak egy fekete nadrágot viseltek fehér inggel. Gondoltam, várjuk meg, mi lesz a vége az eseménynek, de kb öt perc ugyanolyan ének után meguntuk a dolgot és inkább tovább indultunk megkeresni a Yuexiu parkot, ami a Sun Yat-sen emlékműnek is otthont ad. A parkig vezető út végig tele volt hatalmas virágbokrokkal, feldobva kicsit a környező épületek szürkeségét. Lacóval el is merengtünk ezen, meg a babakocsit feljárókon (értsd: az, amikor egy rendes lépcső szélén van két sima rész, közte mini lépcsővel, hogy aki maga előtt tolja a babakocsit, közben maga is rendesen fel tudjuk menni), hogy vajon ez hogy lehetett alap a szocialista országokban és miért annyira küzdelmes minden ilyen a kapitalizmusban. Emlékeim szerint régen a legtöbb feljáró ilyen volt, mígnem fel nem újították őket akadálymentesített rész nélkül.
A parkban rögtön kiszúrta a szemünket az emlékcsarnok, amit ügyesen a déli főbejárattal szemben építettek fel. Előtte helyezkedik el a Sun Yat-sen szobor – ő tervezte meg a császári rendszer megbuktatását és ő lett az első elnöke az új köztársaságnak 1912-ben. Ahogy a példa is mutatja, nagy tisztelet övezi. Sajnos az emlékcsarnok bezárt már, de így is remek fotótémát jelentett, el is időztünk itt egy kicsit, mielőtt a park másik felére indultunk tovább. Hjaj, a park másik fele. A reggeli nagytáskás sétát követően nem voltak a legjobb formában, itt viszont a száz fokos lépcsővel kezdődött az út. Mindegy, megmásztuk. Mire felértünk, kezdett besötétedni, a parkot pedig színes fényekkel világították meg, ezzel valószínűleg hangulatosabbá varázsolták, mintha nappal lett volna (akkor is szép a park amúgy, rendezett, kellemes kis terekkel). Nem kell szerintem mondanom, mennyit szöszmögtünk azzal, hogy a legjobb képek készüljenek el... A park csúcsán az öt bakkecske szoborcsoportja található. Ennek az a jelentősége, hogy a legenda szerint öt halhatatlan lény alapította Kantont, akik miközben bakkecskéken..ö..kecskegeltek? Nos, közben kukorica magokat szórtak szerteszét, hogy a helyieknek soha ne kelljen majd éhezniük. Kecskék ide vagy oda, a nap utolsó látnivalója még hátra volt, ez pedig a Kanton torony. Hú, elsőre nem is tudtuk, mennyire szépen kivilágították, mert a metró pont a torony alatti gyülekezőnél tesz le. Gyorsan elrohantunk jegyet venni, szerencsére pont sikerült is egy rövid várakozással és már mehettünk is fel. Biztonsági ellenőrzés persze itt is volt, meg vagy ötezerszer ellenőrizték az útlevelet is. Végül a feljutás a torony nem-teljesen-tetejére másfél percbe telt lifttel, aminek már az üvegfalán keresztül is élvezni lehetett a kivilágított város képét. Felérve élénk tárult a csodálatos kilátás. Egy hangyányi csalódottságunk akadt csak, ugyanis a dupla falú üvegen minden fény tükröződött. De nem panasz, így is hatalmas élmény volt a város tetején állni, pedig mi még nem is a torony csúcsáig kértük a jegyet (ott külön kis kabinokba ültetik a népet, stb). Mikor lementünk, kicsit eltávolodtunk a toronytól és akkor látszott csak igazán, mennyire klasszul kivilágítottak. Többnyire szivárvány színben pompázott. Mivel a hely körülötte kicsi, így a földalatti vonattal (apm – automated people mover, embermozgató ) átmentünk a szemben lévő kis szigetre (ugyanis itt húzódik a folyó), ahonnan már kiválóan beláttuk az egész partot. Pont akkor értünk a felszínre, amikor drón show zajlott a torony előtt. Jópár fotóval a zsebünkben körbejártuk kicsit a környéket, majd elindultunk a szállásra, mivel addigra mindketten az utolsó energiamorzsáinkat fogyasztottuk el. Hazafelé megálltunk egy boltban vizet meg valami kis vacsit venni, de utóbb nem sikerült, mert lemérős cuccot vettünk volna, ha nem romlik el a mérleg. Miután a boltos már vagy 10 perce eltűnt a termékekkel, inkább eljöttünk és a hostel melletti kis boltban vásároltunk igazán szörnyű előrecsomagolt pékárunak látható tárgyakat. Felérve a szobába már semmi erő nem maradt bennünk, úgyhogy a vonzó reggeli fél hatos kelés miatt is egyből lefeküdtünk aludni, a nap eseményeit pedig a Gulin felé tartó vonaton írtam meg. 

Ma kicsit hosszúra nyúlt a napunk, de olyan jól elbeszélgettünk Yeyével, hogy nem bántuk.

Ezért most csak azokat a részeket tudom megosztani, amiket gyorsan nap közben írtam. A második felét a napnak majd megírom holnap a vonaton Kanton/Guangzhou felé menet. Ugyanis holnap irány Kína, egy nem is olyan rövid időre elhagyjuk Hongkongot.

Ja, amúgy itt jelenleg éjjel 3 óra van ám (értékeljétek!).

A nap:

Reggel első dolgunk a szundi volt, vagy ötször, így végül 8.40 körül keltünk. Hajat mostam, ami igazi kihívást jelentett a mini fürdőben. Sokat gondoltam Nórira, hogy vajon napi szinten ebben a kis fürdőben milyen lenne elvégezni ezt a műveletet. Éjszakára bezártuk az ablakot, így talán tovább maradt bent hűvös, de azért nem volt jelentős a különbség és éjjel megint csak fel kellett kelni egy rövid klímázásra. Sebaj, nem siettük el a reggelt legalább. Elkészülés után valami reggeliző helyen kezdtünk el gondolkodni, míg rá nem jöttünk, hogy egy bevándorló negyed közepén van a szállásunk, aminek a bazár része van ráadásul alattunk. Szóval sokáig nem kellett kutakodni, egy indai kajáldára esett a választás. Lacó rám bízta magát és samosát kértünk meg egy ahhoz hasonló pite-szerű dolgot. Mindkettő krumplival volt töltve, csak a samosába több borsó került, míg a másikban pedig valamilyen péksütemény tészta is helyet kapott. Kértünk hozzá indiai teát is (gyakorlatilag chai latte), hogy teljes legyen a menü. Mindketten elégedetten távoztunk és az ízek mellett az sem volt elhanyagolható, hogy nagyon olcsón ettünk. Mondjuk eddig nincsenek olyan elszállt étel árak szerencsére.

A Csungking Mansion, ahol a szállásunk van, nem örvend amúgy valami jó hírnévnek. Drogosok meg bűnözők helye volt sokáig...Elvileg már nem ilyen, de azért Yeye például elborzadt, amikor megtudta, hogy hol lakunk. Nos, most már mindegy. Érdekes arcok mászkálnak az épületben és a bazárosban is, de semmi veszélyes. Egyelőre megvagyunk rendben. A kaja jó, nagy baj nem lehet.

Reggeli után az egyik korábban kinézett templom felé indultunk metróval, a Wong Tai Sinhez. A legfurább itt az, hogy hatalmas betontömbök ölelik körbe, igencsak kontrasztos hatást keltve. A tavol-keleti templomokhoz híven itt is rengetegen imádkoztak füstölővel a kezükben. Lacó fotózott is pár „vallási áhítatban fürdő embert", én meg közben árnyékot kerestem és az egyik szökőkút társaságában várakoztam rá.

Ezt követően nagyon átgondoltan a déli napsütésben indultunk el a dombon elhelyezkedő Fat Jong templomhoz. Mire felértünk, kellemesen kimelegedtünk és kb egy hordónyi vizet magamba tudtam volna dönteni. De úgy véltük, megéri megnézni a helyet, mert állítólag a turisták nem igen látogatják, pedig a fehér falakhoz vörös oszlopokat kár kihagyni. Az ajtót zárva találtuk és nem is tűnt fel elsőre, hol lehetne bemenni, mígnem egy őr eligazított minket. Lifttel kell ugyanis bejutni! Szóval szépen megvártuk a liftet és felmentünk a negyedikre templomot látogatni. Ekkorra már a pokolba kívántam a napot, úgyhogy a rövid körbejárást követően leültünk elnyammogni az almánkat. Életmentőnek bizonyult..ahogy az a kis szellő is, ami volt.

Jaj, majd elfelejtettem. Gondoltunk Ádámra, mert itt is vannak Teslák! Nem számoljuk, azért nem egy Oslo, de van jópár.

A másik, ami megkapja az ember szemét a rengeteg tüntetős falfirka, plakát, stb. Sok közterület tele van graffitivel, olykor elég durvákkal is. A Wong Tai Sin metrómegállónál pl egy egész fal és még a talaj is tele volt plakátolva.

Itt szálltunk fel visszamenet a Prince Edward megálló felé, mert következőnek a virág piac és a madár piac szerepelt a listánkon. Ezekről olyan sokat nem tudok írni, viszont a madár piac elég szomorú a sok ketrecbe zárt madárral, amik nem egyszer egy egészen kicsi ketrecben szorongnak többen. Introvertáltként ezt elképzelni is szörnyű.
Ha már ketrec, amúgy nem csak a mi lakhelyünk pici, de úgy általában mindegyik lakás. Azt néztük, hogy az átlagos méret olyan 30m2 körül lehet, mert akármelyik épületet figyelem, mindenhol több lakás van egy sorban, és kb egy ablak egy lakás. Ezzel szemben a külsőségek különösen fontosak, a ruhára, sminkre, egyéb kiegészítőkre kifejezetten adnak.
Ma még ellátogattunk arra az utcára, ami Hongkong korábbi határát jelentette. Igazából ma már erre semmi sem utal, mert csak egy hosszú sugárútról van szó. Láttuk még a jáde piacot is, ami a gyakorlatban egy sor jádét áruló boltot takar.

Helyi állványos munka:

Egy idő után kezdtük úgy érezni, hogy akár ebédelhetünk is, ezért megnéztük, mit ajánl a könyv. Az olcsó kínai kaják kínálat mind elég messzinek tűnt, úgyhogy végül az első szimpatikus helyre tértünk be. Lacó valamilyen hongkongi specialitást evett, ami tésztába töltött marhahúst és hagymát jelentett. A pincérek felváltva próbálták elmagyarázni, mennyire lesz csípős, de végül Lacó megelégedett a meglepetés erejével. Szerencsére az ízlésének megfelelő volt. Én egy tészta levest válogattam össze, amiben vastag tészta, gomba, babcsíra meg saláta volt, illetve az a tofu-rétes ,amit tegnap is ettünk. Fogalmam sincs, mi az magyarul, nekem tofu-rétes marad. Mindez pedig kellemesen csípős szósszal volt leöntve. Úgyhogy sikerült egy klassz ebédet szerezni ma is.

A nap utolsó napirendi pontja a Peak volt, megint. Ugyanis tegnap nem annyira volt szép napsütésben, viszont ma busszal mentünk fel. Közben is tudtunk fényképezni és gyönyörködni a kilátásban.... Folyt. Köv.

Az éjszaka a mini-lakban egész tűrhetően telt, mondjuk olyan 4 óra körül felébredtünk, mert mindketten csapzottak voltunk a meleg párás levegőtől. Már hallom is az anyukákat, hogy miér nem nyitottunk ablakot, de megnyugtatok mindenkit, hogy nyitottunk és nem járt a levegő egyáltalán. A légkondi viszont nagyon erősen ment bekapcsolva, ezért éjszakára kikapcsoltuk. Na, hajnal 4-kor ez megdőlt és beizzítottuk egy időre, hogy tudjunk aludni. Van egy ventillátor is a falon, de az meg olyan, mintha szélcsatornában állnék és épp a tornádót szimulálnák. Szóval így. De azért tényleg sikerült pihenni, nem olyan rossz a szoba. 

Reggel elsétáltunk a partra, ami kb pár sarkora volt található. Már ezt a 10 perces sétát követően megállapítottuk, mennyire jó ötlet volt rövidnadrágot hozni! Gyakorlatilag gatyarohasztó meleg van és ez elvileg már a jó idő itt. Nyáron elviselhetetlen a pára meg a meleg. Most olyan 28 fok körül vagyunk. A parton fotózgattunk, meg elfogyasztottuk az almáinkat meg pár pogit reggeli gyanánt. Ebédre már hongkongi menü volt tervben, mert találkozót beszéltünk meg Yeyével, Lacó volt kollégájával. Addig viszont volt még pár óra, így az elfogyasztott reggeli után tovább sétáltunk a parton. Nagyon hangulatosan kialakított sétányról van szó, legyezőhöz hasonló padokkal, amikre növényeket futtatnak fel. A parttal szemben a hongkongi üzleti negyed látszódik. Mivel helyi mérce szerint korán voltunk, így elég álmos hangulata volt ennek a résznek. Nem tudtam azonban felhőtlenül élvezni, mert folyton a fogam jutott eszembe. Vagyis eszembe juttatta magát, mert időnként megfájdult. Úgyhogy rövid kínlódás után felhívtuk a biztosítót megtudakolni, hogy ilyenkor mi van. Szerencsére térítik, ha elmegyek dokihoz, úgyhogy ahogy Lac mondaná, erről legalább "levan a gond". Már csak találni kellett egyet.

Előtte azonban sétányt akartuk kiélvezni. Ennek a végén Bruce Lee szobra található. Ő azért került ide, mert nagy hatása volt a harcművészetekre és a közönségi szavazás őt választotta. Tudtam, hogy korán meghalt, de nem emlékeztem, hogy csupán 32 éves volt..

Bruce Leet magára hagyva a Kowloon park felé vettük az irányt (közben beugrottunk a szállásra fogkeféért, bízva az aznapi ellátásban), amin belül a madár parkot is megnézhettük. Itt flamingókat láttunk. Meg rengeteg teknőst, amik nem madarak, tudom. Meg szintén a parknak a része a nyilvános uszoda (de jó lettlvolna csobbanni egyet!) és a képregényhősök utcája, ahol kétméteres szobrokon lehet megcsodálni a leghíresebb comic sztárokat, illetve a plaketten elolvasni a történetüket. Annyira nem ismertük egyiket sem, de a kacagásokból láttuk/hallottuk, hogy a több csapatnyi kis ovis rendkívül élvezték a helyet. A képregényhősöknek búcsút intve a sarki mecset felé vettük az irányt, mert az utikönyv úgy említi, mint nevezetesség. Annyira csodálatos látnivaló, hogy kívülről nem lehet rendesen lefotózni, bemenni pedig csak muszlimként lehet. Tehát nem tudok róla nyilatkozni, megéri-e megnézni. A vallási pillanatokat kihagyva kénytelenek voltunk ismét az utcai forgatagba vetni magunkat. Egyébként megállapítottuk, hogy egyáltalán nem vészes a tömeg. Később erre Yeye azt mondta, hogy háromszor ennyien szoktak lenni, csak most kevés a turista a tüntetések miatt. Elsőre azt gondolnám, hogy ennek nem annyira örülnek itt, de állítólag a szokásoshoz képest most kedvesebbek az emberek. Biztos kipihenték az embereket mostanra. Vagy csak a turistákat.

Yeyével a Hongkong szigeten találkoztunk és egyből a dimsumozdába vettük az irányt, mert asztalt foglalt, hogy tuti legyen helyünk ebédidőben. Ehhez úgy egy negyedórás sétát tettünk. Aminek a végén kiderült, hogy csak az ellenkező irányba kellett volna elindulnunk és akkor két perc lett volna, így meg megkerültük az egész tömböt. Mi jól szórakoztunk ezen és betuttuk városnézésnek. Legalább tovább ismerkedtünk a városi hangulattal, ami egyelőre mindkettőnknek bejön. Nekem felszínre törnek az élmények, teljesen olyan, mint anno, csak eső nélkül. Szuper ez a város!

Ebéd:

Barbecue liba, ami leginkább a pekingi kacsához hasonlított. Ez Lacóék ették, ahogy az édes-savanyú sertést ananásszalt is. Abból az ananászra azért én is rájártam, a szósz igazán ízletes volt.

Zöldségekkel töltött gombóc:

Sült babos rétes(talán valahogy így fordítanám):

Rákkal töltött rizstekercs:

Minden isteninek bizonyult. (Megint kezdek éhes lenni!)

Ebéd után elmentünk kávét venni, vagyis csak Yeye vett, mi most nem. Utána pedig ellátogattunk a munkahelyére. Az irodaházban több cég székhelye van, az övék egy irodányi, jelenleg ketten dolgoznak, a helyi kirendeltségen, de ma ebből is csak ő dolgozott. Úgyhogy nem volt gond, hogy ott időztünk nála, sokat mesélt, nekünk. Közben nagyon sokat segített, mert keresett fogorvost, pedig nem volt egyszerű.. mindenki csak holnapra tudott időpontot adni... Végül egy utcányira sikerült találni egyet, aki fogadott is egy órán belül! Wow, hongkongi fogorvosi látogatás, ilyen sem volv még! 

Dobpergést kérek... 

A fogaim tökéletesek, de van egy hajszálrepedés a csonton, amit pl az állkapocs szorítása okozhat. És ez sugárzik lefele.. szóval megúsztam egy vizsgálattal, röntgennel és nem is volt drága sem, cserébe nagyon kedvesek és alaposak voltak. Ha hazamegyek, azért el kell menni majd megnézetni. És ha már az otthoni vizsgálat, Lacónak meg a füle fáj, mert bedugult a repülőn és nehezen dugult ki, nem is sikerült neki teljesen. Na és mit csinál problémakor az ember? Neten olvas utána, hogy mi lehet a baj. Lacó uzána olvasott és azt olvasta, hogy megrepedhetett a dobhártyája. Ti ne olvassatok orvosi javaslatokat neten. Ne legyetek olyanok, mint Lacó. Mindenesetre jól kiröhögtük magunkat.

Yeyétől az orvos után elbúcsúztunk és a hongkongi csúcs felé indultunk metróval. Gyorsan elcsíptük a fogaskerekűt, amivel feljutottunk a hegy tetejére. Ide elsősorban azért érdemes felmenni, mert gyönyörű a kilátás az egész városra. Rádásul mi pont az esti fényeket kaptuk, amiről külön szuper képeket lehet lőni. Legalábbis lehetne, ha nem lenne szmog meg tömeg. Eleinte tehát Lacó cseppet (értsd: nagyon) csalódott volt, de engem elborítottak az emlékek és esős viszonyoknál azért ez így még mindig látványosabb volt, bár nekem akkor is elképesztően tetszett a latvány. Ahogy egyre inkább sötétedett, a szmog is kevésbé éreztette hatását és ezzel egyenesen arányosan Lacó mosolya is szélesedett. 

Fényképezővel szebben látszódik.

Lac kinézte, hogy lesz fény show, úgyhogy busszal lementünk a hegyről, star ferryvel ("sztár Feri" :) ) pedig át a túloldalra. Pont a vízen hajóztunk, amikor elkezdődött a fényjáték. Ez gyaorlatilag azt jelenti, hogy lézert és reflektort lőnek a felhőkarcolók tetejéről 8-tól negyed 9-ig. Hihetetlen látványos, ahogy a vízen tükröződnek a színek. Pont ilyenkor mennek a tipikus hongkongi vörös vitorlás hajók is, amiket amúgy is nagyon vártam, hogy lássak. Erről twitteren mindjárt osztok meg videót (itt megy minden, Kínában nem fog).

A hajóút végén még sikerül úgy kiérni a sétányra, hogy elcsíptük a fények utolsó pár percét is. 

Innen már hallani lehetett a tüntetőket. Rajtuk keresztül vezetett az út hazáig, illetve az éjszakai piacra (Temple street), de ezt még mindenképp meg akartuk nézni, meg már éhesedtünk is. A tüntetés ezen a környéken viszonylag könnyednek bizonyult, mert csak sorban álltak egymás kezét fogva a fiatalok a járdán. Elfértünk, semmi atrocitás, rombolás, rendőrt sem láttunk. Remélem, ennél nagyobb esemênybe nem is futunk bele. 

Az éjszakai piacon mindenféle csecsebecséket árulnak, illetve pár utcát az ételeknek is szenteltek. Kifőzdék egymás mellett jobbnál jobb választékkal. Pl látrunk egy helyet, ahol hatalmas rákokat lehetett enni (magadnak kell megbontank). Voltak gombócozók, levesesek, tésztások. Kinek mi a szíve (gyomra) vágya. Ja, ha már gyomkr, több helyen lehetett pacalt kapni. Tiszta magyarságos hangulatunk támadt. 

Végül egy gombócos és egy rövid pénzfelvételes kitérő után egy.. szintén gombócoshoz ültünk be. 

Jó éjszakátként küldöm a legcsinibb ételünk fotóját (vörös bab lasztával töltött):

Összességében kellemes nap volt, de álmomban sem gondoltam volna, hogy fogorvos lesz a soron, meg még céghez is bemegyünk. Nagyon örültünk viszont mindketten Yeye társaságának! :) 

Szörnyű, hogy nem tudom, meddig írogathatok még ide, tényleg le lesz tiltva vagy sem a blog. Pedig előzetesen nem talált hibát a teszt oldal.. Mindenesetre a kínai részen kicsit körülményesen ugyan, de tudtam írni. Igaz, nem teljesen tudom ellenőrizni, látszódik-e a poszt... 

A járatunk Hongkongba kisebb késéssel indult, de ebből nekem nem sok jött le, mert amint beszálltunk, elaludtam. Jó sokat alhattam, mert Lac azzal köszöntött, hogy "nem, ez még nem Hongkong", ugyanis fél órával az indulási idő után még mindig a kifutón dekkoltunk. Végül nem telt rosszul az út, itt is kaptunk ebédet/vacsorát, kinek épp milyen időzónában tartózkodott a gyomra. A kaja oké volt, Lacó csirkés tésztát, én pedig párolt zöldségeket kaptam krumplival, gyümölcsökkel. Egyébként az is előny a speciális étrendben, hogy mindig én kapom meg először. A többiek meg csak lesnek éhesen.

De a mai lényeg, hogy megérkeztünk Hongkongba! 

Az igazi "igen, itt vagyunk" érzést az adta, amikor már a reptéri expresszről is leszállva az egyik metrómegállóból ráláttunk a sajátos hongkongi képre, a neo és led fénnyel megvilágított felhőkarcolókra. Ez is olyasmi, amit nem lehet megunni. Pedig egyikünk sem vágyik arra, hogy nagyvárosban éljünk, de ez azért nem semmi..

Kis közjátékként háromszor tértünk vissza a metróban a jegyeladó pulthoz, mert nem tudtuk, mit akarjunk. Szerintem simán lepacsizhattunk volna a végére az eladó sráccal. Végül kettő octopus kártyát vettünk, Lacó nagy bánatára, mert ezek nem különleges kiadásúak, hanem a simák. De megnyugtattam, hogy majd max az út végén az enyémet visszaváltjuk és annak az árából megvesszük a szép kártyát. Olyan örömmel ragyogott fel az arca, hogy szerintem ez így is fog történni.

Itt Lacó sorban áll, hogy megvegye a reptéri expresszre a jegyet. Ránk szóltak, hogy nem követtük a nyilakat (padlón), úgyhogy miután rendesen végigsétáltunk, szinte sorra is kerültünk. 

A szállás már tényleg kisebb kétségek között hagyott minket.. Holnap lefotózom, de elöljáróban annyit, hogy képzeljétek el a Nyugati-aluljárót több bazárral és két kirakodás között van két lift, amivel fel lehet jutni a megfelelő hostel szintjére. Eleve a bazárban nem egy épületbe vezetnek liftek, plusz mindenféle népeken kell keresztül verekednünk magunkat (egyébként kedvesek itt, sokan próbáltak elirányítani minket). A megfelelő lift és a liftes bácsi (nem vicc) eligazítása után fellifteztünk a rossz szintre. Mivel ez egy tömeg-lift, így a nyolcadikról lelifteztünk a földszintre, majd vissza a jó tizenhatodikra. A szobánk meg a hatodikon van. Ez a le-föl kaland nem szerettette meg velem jobban a lifteket... Most pedig itt szöszmögünk, tisztán és pogácsával jóllakottan, várva a holbapi napot..