Reggel azt hittem, köd van kint, mikor elhúztam a függönyt. De csak pára, annyira bemelegedtünk. Úgyhogy a kevés alvás ellenére kipattantam az ágyból és benyomtam az ac-t. Ki gondolta, hogy ilyen nagy hasznát vesszük!? Gyors készülődést követően el is indultunk megvenni a tegnapi helyen a mai samosákat, de sajnos zárva volt. Úgy gondoltuk, sebaj, majd a vonatállomáson. Sokan emlegették, hogy a tüntetés miatt érdemes közlekedési nehézségekre számítani, de amiben reggel részünk volt, arra azért nem számítottunk. Több metró lejárat le volt zárva a tömeg kordában tartására, úgyhogy már eleve mindenhol kerülni kellett, le és fel is. De ez még hagyján. Elérkeztünk a vonatállomásra, de nem lehetett a megfelelő feljárón felmenni. Ezen még túl is jutottunk volna lelkileg, de az egész épülettömböt megkerülve lehetett csak eljutni az állomásra, röpke 15 perc sétával. Jól van, itt már kezdtünk neheztelni a lezárásokra a nagy táskáinkkal. Az állomásra érve a bejáratnál, a bejárattól pár méterre, majd bent is átvizsgáltak mindenkit, meg elkérték a jegyeket, igazolványokat. Ezen is túljutva kiderült, hogy nem lehet semmit sem venni az állomáson, mert a lezárások miatt felfüggesztették a helyszíni boltok működését is egy időre, azaz semmilyen ehető dolog nem kapható jelenleg. Persze, ha Rolex órát akartam volna venni, azt lehetett volna. Csak sajnos az nem ehető. Szóval elbattyogtunk az áthelyezett beszálló kapuhoz, és elfogyasztottuk a maradék pogácsát. Szerencsére pont annyira elég, hogy kibírjuk vele az ebédig majd.
A vonatút eseménytelenül telt, én leginkább aludtam egyet, bepótlandó az éjszakai hiányt.
Kantonba érve metróztunk egyet. Itt még tokenes rendszer van, de nem bedobni kell az ellenőrző kapuba, hanem csak érinteni. Utána elsétáltunk a hostelig, ami kb két kilométerre található a metrótól. Sajnos a szobát még nem lehetett átvenni – Lacó lebeszélte a részleteket, mert csak kínaiul tudott a hosteles-, de lepakoltuk a nagy táskákat és elindultunk felfedezni a várost, elsőként a brit-francia megosztású kis szigetet a város déli csücskében. Mielőtt azonban sikerült volna eljutnunk a szigethez, leszállva a metróról egy plázánál találtuk magunkat, ahol éttermek és pékségek sorakoztak, mi pedig még reggelizni sem tudtuk rendesen. Eredetileg nem terveztünk enni, viszont a péksütemények rövid áttekintése után inkább besétáltunk az áruházba körülnézni. Lacó kiszúrt egy éttermet, így kis tanakodást követően beültünk enni egy gyorsat. Ő tésztát evett marhahússal, én wok zöldségeket rákkal. Meg rendeltünk egy nemtommi-levest, ami olyan volt, mintha egy konzerv kókusztejbe főztek volna meg zöldségeket (batáta, zeller, bab, meg talán jam gyökér lehetett). Alapvetően nem lett volna rossz, csak nem volt nagyon fűszeres és kicsit töménynek találtuk. Mindegy, ki kellett próbálni ezt is.
A Shamian sziget tényleg kicsi, kábé 20 perc keresztben átsétálni rajta, végig olyan, mintha egy európai városban sétálgatnánk. Most már nem igen laknak itt szerintem, inkább hivatalok, üzletek vannak és ha lakik is itt valaki, biztos, hogy helyi. Anno a franciáknak és briteknek használatra kiadták a kis szigetet a második ópium háború után a kínaiak. A jó időre való tekintettel nagyon sokan sétáltak, fotóztak a parkban, tele volt családokkal. Az épületekkel teli főutcáról átsétálva a parkos részre nem is egy önjelölt előadóművészbe botlottunk, akiknek az éneklését kisebb tömeg hallgatta.
A park után a plázáig sétáltunk vissza, ahol tanakodtunk egy ideig, hogy merre tovább. Végül a Guangxiao Si templomra esett a választásunk, így megint metróztunk egyet. Eddig Kanton az első város, ahol a határon mozog az utazó tömeg mérete. Ráadásul nem várja meg senki, hogy az érkezők leszálljanak, hanem egyből nyomakodnak fel, miközben az érkezők meg nyomakodnak le, így az egész egy nagy csoportos nyomakodás minden alkalommal. Amihez nem vagyunk hozzászokva. Igyekszünk nem felvenni, de már-már mi is hajlunk rá.
A Guangxiao Si templom épp zárni készült, mikor odaértünk (háromnegyed öt körül), de még be tudtunk slisszolni szerencsére. Kár lett volna kihagyni, két okból is. Egyrészt, a buddhista kegyhelyek mindig lenyűgözőek a maguk nyugalmával és illatorgiájukkal és ez itt sem volt másképp. Szerzetesek jártak mindenfelé, és az imádkozásra kijelölt téren csak úgy ontották magukból a liliomok az illatfelhőt. Nekünk magyaroknak szerintem kicsit temető hangulatot idézett, de csak azért, mert mi a liliomot főként oda visszük. Itt nem ez a szerepe és érdekes egyveleget alkotott a füstölőkkel. Fotózni nem nagyon lehetett itt közelről, mert – és itt jön a másrészt- épp egy esküvő zajlott a főtemplomban. Legalábbis nekem annak tűnt. Egy pár állt középen és két oldalt a násznép kántált a szerzetesekkel együtt, miközben időnként egy gongot is megszólaltattak. Ami miatt kicsit bizonytalan vagyok az esküvő kérdésben, hogy nem voltak különösebben kiköltözve, csak egy fekete nadrágot viseltek fehér inggel. Gondoltam, várjuk meg, mi lesz a vége az eseménynek, de kb öt perc ugyanolyan ének után meguntuk a dolgot és inkább tovább indultunk megkeresni a Yuexiu parkot, ami a Sun Yat-sen emlékműnek is otthont ad. A parkig vezető út végig tele volt hatalmas virágbokrokkal, feldobva kicsit a környező épületek szürkeségét. Lacóval el is merengtünk ezen, meg a babakocsit feljárókon (értsd: az, amikor egy rendes lépcső szélén van két sima rész, közte mini lépcsővel, hogy aki maga előtt tolja a babakocsit, közben maga is rendesen fel tudjuk menni), hogy vajon ez hogy lehetett alap a szocialista országokban és miért annyira küzdelmes minden ilyen a kapitalizmusban. Emlékeim szerint régen a legtöbb feljáró ilyen volt, mígnem fel nem újították őket akadálymentesített rész nélkül.
A parkban rögtön kiszúrta a szemünket az emlékcsarnok, amit ügyesen a déli főbejárattal szemben építettek fel. Előtte helyezkedik el a Sun Yat-sen szobor – ő tervezte meg a császári rendszer megbuktatását és ő lett az első elnöke az új köztársaságnak 1912-ben. Ahogy a példa is mutatja, nagy tisztelet övezi. Sajnos az emlékcsarnok bezárt már, de így is remek fotótémát jelentett, el is időztünk itt egy kicsit, mielőtt a park másik felére indultunk tovább. Hjaj, a park másik fele. A reggeli nagytáskás sétát követően nem voltak a legjobb formában, itt viszont a száz fokos lépcsővel kezdődött az út. Mindegy, megmásztuk. Mire felértünk, kezdett besötétedni, a parkot pedig színes fényekkel világították meg, ezzel valószínűleg hangulatosabbá varázsolták, mintha nappal lett volna (akkor is szép a park amúgy, rendezett, kellemes kis terekkel). Nem kell szerintem mondanom, mennyit szöszmögtünk azzal, hogy a legjobb képek készüljenek el... A park csúcsán az öt bakkecske szoborcsoportja található. Ennek az a jelentősége, hogy a legenda szerint öt halhatatlan lény alapította Kantont, akik miközben bakkecskéken..ö..kecskegeltek? Nos, közben kukorica magokat szórtak szerteszét, hogy a helyieknek soha ne kelljen majd éhezniük. Kecskék ide vagy oda, a nap utolsó látnivalója még hátra volt, ez pedig a Kanton torony. Hú, elsőre nem is tudtuk, mennyire szépen kivilágították, mert a metró pont a torony alatti gyülekezőnél tesz le. Gyorsan elrohantunk jegyet venni, szerencsére pont sikerült is egy rövid várakozással és már mehettünk is fel. Biztonsági ellenőrzés persze itt is volt, meg vagy ötezerszer ellenőrizték az útlevelet is. Végül a feljutás a torony nem-teljesen-tetejére másfél percbe telt lifttel, aminek már az üvegfalán keresztül is élvezni lehetett a kivilágított város képét. Felérve élénk tárult a csodálatos kilátás. Egy hangyányi csalódottságunk akadt csak, ugyanis a dupla falú üvegen minden fény tükröződött. De nem panasz, így is hatalmas élmény volt a város tetején állni, pedig mi még nem is a torony csúcsáig kértük a jegyet (ott külön kis kabinokba ültetik a népet, stb). Mikor lementünk, kicsit eltávolodtunk a toronytól és akkor látszott csak igazán, mennyire klasszul kivilágítottak. Többnyire szivárvány színben pompázott. Mivel a hely körülötte kicsi, így a földalatti vonattal (apm – automated people mover, embermozgató ) átmentünk a szemben lévő kis szigetre (ugyanis itt húzódik a folyó), ahonnan már kiválóan beláttuk az egész partot. Pont akkor értünk a felszínre, amikor drón show zajlott a torony előtt. Jópár fotóval a zsebünkben körbejártuk kicsit a környéket, majd elindultunk a szállásra, mivel addigra mindketten az utolsó energiamorzsáinkat fogyasztottuk el. Hazafelé megálltunk egy boltban vizet meg valami kis vacsit venni, de utóbb nem sikerült, mert lemérős cuccot vettünk volna, ha nem romlik el a mérleg. Miután a boltos már vagy 10 perce eltűnt a termékekkel, inkább eljöttünk és a hostel melletti kis boltban vásároltunk igazán szörnyű előrecsomagolt pékárunak látható tárgyakat. Felérve a szobába már semmi erő nem maradt bennünk, úgyhogy a vonzó reggeli fél hatos kelés miatt is egyből lefeküdtünk aludni, a nap eseményeit pedig a Gulin felé tartó vonaton írtam meg.