2019.11.03. folytatás..

Utolsó hongkongi napunk, amit a pekingi repteret átrohanva és a csatlakozást éppen elérve már a Budapestre tartó járaton töltök fel a blogra.. így kép most nincs sajnos..

Reggel a Kam Wah kávézóba ültünk be, ahol helyi bucit ettünk. Gyakorlatilag az „ananász” buci változata volt, de nagyon finom. Egyébként még a környező boltokba és kávézókba is ők vitték,. láttuk pont. Ittunk hozzá fejenként 1-1 kávét is. Pont jól esett ez a reggeli, nem kívántunk tészta levest vagy nagyobb ételt. Igazából nem siettünk, így sétálva elindultunk a reggelit követően a Mong Kok állomásra, hogy onnan kimetrózzunk a folyópartra. Az autók kapcsán megint észrevettem, hogy a legtöbb rendszám egyedi, amiknél semmilyen szabályt nem láttam (pl. volt „Lit”, meg „Marion” is, semmi szám vagy következetes bérszám). Séta közben útba ejtettük a Ladies' market (nők piaca) nevű kipakolást. Délelőtt itt még épp csak a boltokat készítették elő és furcsa mód több férfit láttunk, mint nőt. Gondolom, ilyenkor a férfiak elvégzik a pakolós munkát és a nők meg árulnak. Munkamegosztás.

A piacos nők helyett viszont láttunk ezreket kint ülni a köztereken, ami leginkább a felüljárókat, lépcsőket, épületek tövében lévő járdát jelentette. Plédeket terítettek le, kipatkolták a hozott ételeket, karaoke stúdiót (!), vagy szülinapos eseménynél a tortát és ott ültek kint egész nap. Először nem értettük, ki történik, azt hittük, valami ügyért tüntetnek vagy hasonló, de hamar feltűnt, hogy kizárólag nők ülnek kint és mindenki fülöp-szigetekinek vagy esetleg malájnak tűnt. Lacó megkérdezett pár fiatalabb nőt, mi történik, „ez a szabadnapunk és reggelizünk”, hangzott az egyszerű válasz. Mindezt úgy válaszolták, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne kint ülni a szmogban vasárnap délelőtt. Ekkor kezdtük gyanítani, hogy valószínűleg vendégmunkásokról lehet szó, akiket erősen kihasználnak a munkáltatóik és vasárnap ez az egy lehetőségük van kikapcsolódni. A neten utánanézve megtudtuk, hogy valóban így van, többnyire háztartásvezetőnek vagy felvigyázónak alkalmazzák őket és rendkívül nehéz körülmények között kell megélniük. A foglalkoztató családnál laknak, de sosem kapnak elég bért, ételt vagy akár privát teret, ami a kis hongkongi lakásokat elnézve még nyomasztóbb gondolat. Szomorú, hogy a jobb élet reményében jönnek dolgozni és ennyire kihasználják őket.

A női szakaszt elhagyva metróval eljutottunk a partra, ahol végigjártuk a Hongkonghoz köthető híres filmes személyek kézlenyomatát, köztük pl Jet Li vagy Jackie Chanét is. A parti erős napsütés és hihetetlen pára miatt gyakran néztünk árnyék után és még naptejjel is bekentük magunkat, ami ezen az úton azért nem kellett olyan sokszor. Szerintem csak itt meg talán Kunmingban használtuk. De legalább most nem kellett úgy éreznem, hogy feleslegesen hoztam el magammal. A Kowloon oldalról megint „sztár feriztünk” egyet, hogy a Hongkong-szigeten fojtathassuk az utunkat. Itt belebotlottunk egy nemzetközi kajak-kenu versenybe és árgus szemekkel figyeltem a magyarokat, de ezen nem vettek részt. A versenyt hátrahagyva a Man Mo templom felé vettük az irányt. A templomban kivételesen arra hívták fel a figyelmet, hogy szívesen látják a fotózást, így éltünk is ezzel a felhatalmazással. A templom plafonját körkörös füstölők borították, amik sejtelmes füstbe vonták a termet. Páran imádkoztak bent, de a hétvége ellenére alig látogattak el ide a turisták, csak páran tartózkodtunk itt. (Egyébként anno ezt is megnéztük, csak akkor borús időnk volt.)

A templomi kitérő után úgy éreztük, itt lenne az ideje valami ebéd-féleségnek. Sajnos a környéken rengeteg nem kínai étterem található. Vagyis, igazából nem sajnos, mert végül egy koreai büfében ettünk (Hungry Korean), bibimbapot és sült gombócokat. Gimbapot akartunk, de abból már csak marhahúsos lett volna, így inkább most nem kértünk. Szóval ismét egy kis koreai ízvilágot kaptunk és hazudnék, ha azt mondanám, nem dobott fel. Az ebédet követően a Botanikus- és állatkertbe és a Hong Kong Parkba sétáltunk el. Rengeteg majmot és madarat láthattunk, az egyik majomnak kicsinye is volt. Sajnos a normál életterükhöz képest elég kicsi ketrecekben tartották őket (volt azért helyük), úgyhogy most sem szerettem meg sokkal jobban az állatkerteket. A másik parkban csak sétálgattunk és pihentünk egy kicsit az egyik padon. Azért hosszú és intenzív utunk volt, így eddigre egészen elfáradtunk.

Lacó még mindenképp szeretett volna villamosozni, mert itt kétszintesek közlekednek és nagyobb élmény, mint egy otthoni sima. Elsétáltunk a legközelebbi megállóig, addig is várost néztünk még, majd pár környi fotó/videó után felszálltunk az egyik North Point megálló felé menőre. Először nem tudtunk leülni, annyian voltak, de ahogy szépen lassan cserélődtek az emeleti utazók, lehuppantunk a felszabaduló ülésekre. A North Pointig jó lassan haladtunk és a végállomás előtt egy piacon is keresztül vezetett a sín, vagyis az utcán sétáló embereket kellett ledudálnia a sofőrnek. Fentről viszont klasszul beláttuk a termékeket. A végállomásnál tettünk egy kört, majd összefutottunk Yeyével. Vele először azt a háztömböt néztük meg, ami több filmben is szerepelt, illetve U-alakban bekanyarodva tornyosul az ottlakók fölé. Innen pedig vacsizni indultunk. Mint kiderült, ezen a környéken lakott a hongkongi ideköltözése elején, úgyhogy ismerte a helyet. Végül egy újonnan nyílt gombócozóba ültünk be és fejedelmi vacsit sikerült berendelni. Minden nagyon ízletesnek bizonyult. Kértünk rákkal töltött gombócot, tofutekercset (amiről megállapítottuk, hogy finomabb is volt, mint az első hongkongi ebédkor kapott), curry-s tintahalat tésztával, kínai lángossal töltött tekercset, Chou Zhou gombócot, fűszeres mázzal sütött libát és zöldséges-húsos tekercset. Azt hiszem, mindent sikerült leírni...

Vacsi után visszamentünk a szállásunk környékére, hogy a metró zárása miatt ne legyünk annyira időhöz kötve, illetve előtte megálltunk megkérdezni a másnapi Airport Express menetét. A tüntetések miatt nem minden kiszámítható most, ezért nem árt inkább érdeklődni, nehogy hoppon maradjon az ember. Szerencsére a reggeli menetrendet nem érintette semmilyen átszervezés, viszont a menetjegyet nem tudtuk személyesen megvenni (mert másik megállóra nem adnak ki), így Lacó a Klook applikációval vette meg a jegyünket. Este még vettünk buborék teát (aminek az aljára kis gumicukor/zselé golyókat szórnak, otthon is kapható Pesten ilyen), illetve kb éjfélkor még beültünk egy helyre másik két gombócot kipróbálni, ezúttal leveseseket. Ezen a helyen egészen későig maradtunk és csak az vetett véget az ücsörgésnek, amikor az éttermi dolgozók egy csótányt kezdtek el üldözni. Egyébként ez itt normális a meleg miatt. Nekünk a kantoni szálláson intett búcsút egy a szobánkból már kicsekkoláskor, illetve Hongkongban is láttunk az utcán párat. Egyébként a múltkori szállás elvileg parásabb környéken volt, mégsem akadt semmi problémánk. Szerencsére itt sem, pedig pár nappal korábban a tüntetők itt rendezték a legnagyobb balhét és amúgy is kicsit afféle tüntetés központá nőtte ki magát, nem egyszer randalíroztak itt. Szóval jól sikerült szállást választani, de végül semmi gond nem történt itt sem, séta közben csak annyit tapasztaltunk, hogy jópár rendőr masírozott teljes harci öltözetben, illetve a rongálás nyomai látszottak.

Este (éjjel) végül olyan kettő körül feküdtünk le aludni és hajnal fél ötkor már keltünk is, hogy kiérjünk a reptérre rendben. Ami szuper, hogy már az Airport Express megállóiban be lehet csekkolni és leadni a poggyászokat. Ez annyi megnyugvást ad, hogy onnantól nem kell a hosszú reptéri sorokon izgulni, hanem egyenesen mehetünk a beszálló kapukig. 

2019.11.03.

Utolsó napunkat töltöttük el Hongkongban és az egész "nyaraláson" is. 

Megírom holnap a gépen, mert volt pár érdekesség.. de hajnal kettőkor nincs erőm pötyögni és fél ötkor kelünk..

2019.11.02. 

Az ablaktalan szobánkban minden várakozás ellenére egész jót aludtunk. A mai napra a Nagy Buddha szobrot terveztük be, meg az egész Lantau szigetét, ami egy a Hongkonghoz tartozó szigetek közül. Nem siettünk nagyon, mert előbb úgyis reggelizni szerettünk volna, meg rendelkezésre állt a nap és még holnap is itt leszünk, hogy a kimaradt helyeket bejárjuk.

Reggelizni a metróhoz közeli egyik kávézóba tértünk be, ahol péksüteményeket és egy kávét (na jó, itt volt bizodalmam) vettünk. Ücsörgés közben megbeszéltük a napi tervet, körülöttünk pedig mindenki hagyományos vagy fél-brit reggelit evett (pirított tészta vagy tészta leves, rántotta, kolbász, pirítós).

Innen metróval elmentünk a lantaui libegőig. Ez sokkal hosszabban ment a vártnál és közben elképesztő kilátás nyílt a hongkongi öbölre, kikötőre, illetve a reptérre is. Egyébként előre a Klook applikáción Lacó lefoglalta a jegyet, de még így is hosszú sorbanállás fogadott minket, már a jegyátvételhez is. Annyira persze ez nem lepett meg minket, mert szombat lévén nyilván mindenki a szabadban akarja tölteni az idejét. Az időjárás kedvezőbb volt, mint Makaón, vagy csak így akartuk érezni, nem tudom, de sokkal kellemesebbnek tűnt. Ennek leginkább azok a futók örülhettek, ami miatt lezárták a Buddhához vezető lépcsősort. Ezen az úton már biciklis- és futóversenybe is „belefutottunk”, ezek szerint az őszi időszakban szervezik ezeket. Csak itt most is elviselhetetlenül meleg a levegő, minden tiszteletem a résztvevőknek. Lacót kérdeztem, benevezne-e egy ilyen Buddhához felfutásra, de csak morgott valami olyat a bajsza alatt, hogy „mint a Kékes” és „nincs az az isten”... Nem is értem, miért. Mindenesetre annyi előnye volt ennek, nagy ártatlanul megtöltöttem vízzel a palackomat az ivó ballonoknál, pedig utólag az egyik szervező tiltakozásából kiderült, hogy azokat a futóknak tartották fent. Mondjuk, elég lemondóan legyintett, mikor rájött, hogy külföldi vagyok, addigra meg már enyém volt a víz...

Libegünk:

Elsőként a kolostorhoz mentünk, ami pont Buddhával szemben helyezkedik el. Itt több termet lehet megtekinteni, a leghatásosabb kétséget kizáróan az Öt buddha terme, ahol szemben a bejárattal 5 buddha szobor található (gondolatátok volna?) és körben pedig sok apró bodhisattva ül a falba mélyesztett szentélyekben. A területet körbejárva felfedeztünk egy vegetáriánus éttermet, amit amúgy az útikönyv is ajánlott, szóval az ebédlőnk már meg is volt. De előtte mindenképpen a Buddhát szerettük volna megnézni, így elindultunk a hátsó úton, mivel a lépcsők még mindig le voltak zárva a futók miatt (Lac „örömére”). A szobor hatalmas, kb 34 méter magas és ezzel ez az egyik legnagyobb ülő Buddha a világon. Kicsit mi is megpihentünk itt és szemezgettünk az aszalt mangónkból.

Készül a nagy mű:

A Buddha után lesétáltunk ebédelni és nem kellett csalódnunk, tényleg finoman főznek ezen a helyen. Mi zöldséges pirított tésztát, vegyes vega tálat (babból és gabonából készült fűszerezett ételeket), mangó pudingot és babpasztás rizs-palacsintát kértünk.

Jóllakottan indultunk tovább a Tai O faluba, ami a sziget nyugati sarkán található halászfalucska és a cölöpökre épült kalyibáiról és halpiacáról híres. Nem emlékeztem névről, de a központi gyaloghídon áthaladva eszembe jutott, hogy ugyanitt jártunk anno, csak akkor épp esett az eső. Most legalább megnézhettem napfényben is és rájöttem, hogy párás melegben halpiacra nem túl okos dolog elmenni (=büdös van). Az árusok válogatott szárított élőlényeket ajánlgattak, például szárított tengeri csillagot, pufi halat, cápát, kagylót, stb. Ezen felül élő halakat is lehetett venni. A piacról a cölöpös részre sétáltunk át, ami gyakorlatilag bádogból készült kunyhókat, kisebb házakat jelentett a víz felett megépítve.

Valamiért a faluval kapcsolatban izgalmasabbra emlékeztem, de azért tisztességesen körbejártuk a települést. A legjobb a delfin-kilátó, ahol elvileg a kínai fehér delfineket lehet megfigyelni, de ezt nem tudom, mikor, mert a kikötőben állandóan járnak a hajók. Viszont maga a kilátás kifejezetten megérte a sétát és Lacó valódi örömére láttunk egy A380-ast felszállni („tuti Singapore Airlines...”, felkerült a teleobjektív.. „na ugye, Singapore Airlines, mondtam”), és még nagyobb örömére egy jó hosszú mély hajókürtöt is hallhattunk.

Tűz verők, bozót tüzek oltására:

A dombról visszatérve a buszmegállóba siettünk, ahol 3-4 busznyi ember várakozott előttünk szép sorban. Szerencsére látva ezt, több buszt is menetbe állítottak és egész hamar sorra kerültünk. A metrónál Yeyével futottunk össze és a bevásárlóközpont éttermes részén koreait ettünk, majd kiültünk a térre iszogatni. Lacó trükkösen felbontotta a cidereket, mert nem sikerült semmilyen használható bontót találni. Éjfélkor kezdtünk hazakészülődni, ami azért nehézkes ilyenkor már, mert semmilyen tömegközlekedés nem jár a tüntetések miatt. Amúgy éjjelig mennének a buszok és metrók is, de jelen helyzetben ez nem így van. Emiatt kénytelenek voltunk taxizni, ami nem gond, csak messze voltunk a szállástól és éppen csak kifutotta a készpénzünk az árát.. újabb „elsüllyedt költség” keletkezett...sajnos ez az utunk szállóigéjévé vált, mert kb mindegyik városban sikerült egy vagy olykor több felesleges vagy jóval magasabb kiadást generálni, mint terveztük..
Hazaérve nem volt melegvíz és már épp le akartam fürdeni hidegben, mikor rájöttünk, hogy ki van kapcsolva a bojler. Itt ugyanis (és a korábbi hongkongi szálláson is) a szobába belépve mindenre külön kapcsoló van; a lámpákra, légkondira és a bojlerre is. Bekapcsoltuk és olyan kattogás vette kezdetét, hogy azt hittem, mindjárt robbanunk.. Majd a légkondi is el kezdett berregni... Úgyhogy.. remek. Viszont a nap jól sikerült és Yeyével is szuper volt újra találkozni, beszélgetni kicsit.

Holnap még a reggeli hangulatunktól függ, hova látogatunk el.

2019.11.01.

Makaó valahogy nem lopta be túlzottan magát a szívünkbe. Pedig nagyon igyekeztünk megszeretni, de izzadtan nehéz bárkinek is a pozitív oldalát látni, főleg, ha rögtön egy tizenhatezres mínusszal indítunk. Azért reggel csak felkeltünk megnézni a várost, különösen a portugál részeket, amiket még a gyarmatosítás idején építettek itt. A recepción letettük a nagytáskákat és szerencsére az értelmes és kedves hölgy volt szolgálatban, nem az ellentétje, akivel esténként kell megküzdeni. A táskáink hihetetlen biztonságban egy madzaggal összekötve a recepciós pult előtt vártak minket vissza. Nem volt min aggódnunk, mert a madzagot lelakatolták és kaptam hozzá egy karkötőt, amin a lakat száma volt. Ezt most hagyom, hogy beivódjon... A madzagot. Lelakatolták.

Teljes lelki nyugalommal elindultunk reggeli meg víz után nézni, találtunk is a közelben egy kisboltot, ahol a víz mellé kekszet és aszalt mangót is vettünk. Sajnos az egész szigetre igaz, hogy nem nagyon lehet kártyával fizetni, még jó, hogy váltottunk előző este egy kis költőpénzt. Tényleg kicsit, mert azzal kalkuláltunk, hogy majd a Transferwise-t fogjuk használni. Ezzel szemben már a reggeli bevásárlás elvitte a készpénzünket. A közeli parkban fogyasztottuk el ezeket, illetve az út közben talált pékségből szerzett reggelinket is (Lacó croissant-t evett, én pedig „ananász bucit”, ami igazából babpasztával töltött sima buci volt). Körülöttünk az idősebb korosztály tornázott, míg mi ettünk. Olyan reggeln10 körül már negyvenezer fok volt, amit annyira nem értékeltünk most, elszoktunk ettől már, Kínában sokkal kellemesebb időben kellett sétálnunk. Mindegy, a reggelink után körbesétáltuk a felújítás alatt álló Luis de Camoes kertet. A legtöbb látnivalót amúgy épp felújították, úgyhogy elég sokszor kellett elkerített területet nézegetni. Itt a kert bizonyos részei egyáltalán nem voltak látogathatók, de ennek ellenére sokan mászkáltak. A mert mellett található a Régi Protestáns Temető, ahol a korai gyarmatosítók és családjaik sírhelye található meg. Érdemesnek találtuk egy látogatásra és nem is kellett csalódnunk. A sírok nagy részén feltüntették a halál okát és jelentem, nagy áldás az antibiotikum és az oltások is. Nem egy lázban elhunyt akadt itt, akiket le merem fogadni, hogy a mai gyógyszerekkel simán meg lehetett volna menteni. De ők a XIX. század második felében éltek. A szomorú igazán az volt, hogy sok gyereksír is akadt itt.

A temető után a Szent Pál székesegyház romjaihoz látogattunk el (Ruinas de S. Paolo), ami tulajdonképpen csak az épület frontját jelenti, mert a többi része leégett egy korábbi tűzben. Viszont így sokkal érdekesebb látnivaló, mintha teljesen ép lenne. Itt egyébként már rendesen szenvedtem a melegtől és leginkább az árnyékot kerestem, amíg Lacó fotózott.

Egy kis pihenőt követően úgy beszéltük meg, hogy a világító tornyot nézzük meg előbb, mert az egy kicsit kiesik a többi látnivaló útjából. Ehhez viszont felfelé kellett mennünk, ami a vízünk gyors fogyását eredményezte. Bíztunk benne, hogy hamarosan szembejön egy bolt, de csak egy 7Elevent találtunk, ami aranyáron mért mindent, amire még én is nemet mondtam. Szerencsénkre a világító torony lábánál kihelyeztek egy ivókutat, ahol el is időztünk egy kicsit feltöltődni. A világító torony nagyon szépen karbantartott, fehér épület, nem is volt egyszerű lefotózni, annyira vakított.

Innen beláttuk a várost egészen messzire, viszont nem lett hűvösebb, úgyhogy itt is megpihentünk az egyik árnyékos padon. Ekkor arra tévedt pár külföldi és Lacó szerint tisztára az egyik barátjára, Robira, hasonlított a srác. Olyannyira, hogy le is akarta fotózni, ha majd visszafelé jönnek, de ezt már nem vártuk meg. A Robi-utánzattól feldobódva sétáltunk vissza az ivókúthoz, mert megint megittunk mindent és onnan a főtérre vettük az irányt. Itt éreztem, hogy muszáj lesz egy kávét inni (kb ez a harmadik az úton) és az egyik mellékutcában lévő kávézóban a tegnapiból tanulva elvitelre kértem egy kávét. Vártunk egy kicsit, hogy hűljön (addig sikerült jól kilögybölni), majd el kezdtük inni és a fele a kukában végezte. Remek vétel volt, vagy ahogy Lacó emlegeti ezeket mostanság, elsüllyedt költség. Azt hiszem, a kínai kávézásaimat ezzel egy életre letudtam.

A főtérre vezető úton betértünk a Szt. Dominik templomba, ahol megnézhettünk egy ájtatos kiállítást is és sajnos meg kellett állapítanunk, hogy nem mi vagyunk a célcsoport. De a kiállítás fénypontjaként megcsodálhattunk egy Mária-szobrot is, amint a kis szütyőjében viszi a zseb-Jézust (nem a babát, hanem a normál Jézust mini méretben). Itt eltört valami bennünk, a zseb-Jézus miatt, és a nevetéstől könnyeinkkel küszködve siettünk ki az utcára. Innen rövid sétára található a főtér és a környéken rengeteg kifőzdét találtunk, de sajnos mindegyik szinte ugyanazt kínálta. Vagy péksüteményeket vagy pálcikás és többnyire rántott cuccokat. Utóbbihoz nem igen kaptunk kedvet most és megbeszéltük, hogy a főtér után keresünk valami rendes kajáldát. A főtéren megtalált egy srác, aki egy bizonyos szögből akart saját magáról fotót, ezt teljesítettem is (a kezembe adta a telefonját és beállította a kezemet, hogy pontosan a szerinte megfelelő módon készüljön el a kép), de jeleztem neki, hogy így lemaradt a keze. Ezt ő is megállapította, majd engedélyezett pár milli változtatást a beállításon. Cserébe ő is készített rólunk fotót, amin többnyire az ég szerepel. Lehet, hagynom kellett volna, hogy lemaradjon a keze. De vele legalább angolul lehetett társalogni és kedves is volt. Ugyanis itt nem mindig tudnak angolul és sokszor elég mogorvák itt. A recepciós mogorva volt, a pékséges is rendkívül türelmetlenül és gorombán viselkedett... Plusz nem egyszerű a kínaival sem boldogulni, mert olyannyira más dialektusban beszélnek, hogy semmit nem lehet érteni belőle. Ez igencsak nehézkessé teszi a dolgokat menet közben. Portugálul nem tudtuk letesztelni a tudásukat, de minden ki van írva portugálul és sok is az onnan érkező látogató. Nem hiába, hiszen Makaó portugál gyarmat volt egészen 1966-ig, amikor rájöttek, hogy szimpatikusabb a fegyveres elnyomás helyett inkább csak adminisztrátori feladatokat ellátni a szigeten. Gondolom, feltűnt nekik, mi történik a világban. Végül Kínának 1999-ben engedték át teljesen az irányítást.

A főtér után az Avenida de Praia Grande utat, mert az útikönyv szerint a régi gyarmati időszakból lehet itt épületeket látni. Lehet, hogy rossz felé néztünk, de mi semmi ilyesmit nem találtunk itt, helyette csomó modern épület díszelgett két oldalt. Ezzel annyira nem tudtunk mit kezdeni és inkább elindultunk megkeresni a kínaiak által használt Pousada de São Tiago nevű hotelt. Innen a Dom Pedro V színház felé vettük az irányt, utána pedig már tényleg kaját mentünk keresni. Illetve, ha már erre jártunk a Barra negyedben, megkerestük előbb az 1881-ből megmaradt Mandarin házat. Ezt anno egyetlen család birtokolta (Jang Guanying építtette) és keveredik benne a nyugati és a keleti stílus. Nem rég felújították és most látogatható, mint az egyik legrégebbi és nem mellesleg legnagyobb családi rezidencia. Mielőtt az állam átvette a felügyeletét, már eg, ideje nem a Jang család lakta, hanem bérbe adták másoknak, illetve különböző családok lakták az épületegyüttes egyes részeit. Ez mindkettőnknek nagyon tetszett, be tudtuk járni az egészet.

Mivel már tényleg enni akartunk, kinéztünk pár helyet a maps.me-n, de élőben nem éreztük át a hely szellemét egyiknél sem, úgyhogy végül a látvány alapján véletlenül egy japán kis kajáldába ültünk be. Nem volt rossz, de nem is vágott hanyatt. A kínai ételek után az itteniek mind nagyon ízetlennek tűnnek.

Ezt követően a Makaó toronyhoz siettünk, ahol az Air Macau-s beszállókártyát felmutatva olcsóbban lehetett jegyet venni. Mivel nem pakoltam ki a jegyet, így nálam volt és legalább az én jegyemet olcsóbban vettük és még egy kis dísz ajándékot is kaptam. Sajnos Lacó rendes volt és már átpakolta a használt jegyeit a nagytáskába és így ő nem tudott élni a kedvezménnyel.

A kilátó szintről hihetetlen látvány nyílt az öbölre. Olyan jól elvoltunk, hogy megvártuk az estét és a kivilágított Makaót is megcsodáltuk.

A napból nem maradt más hátra, mint elmenni a táskákért és áthajózni Hongkongba. A szálláson megint a furcsa csaj ügyelt és nem volt túl segítőkész, amikor Lacó a kikötőbe tartó buszokról kérdezte. De csak sikerült kiszednie belőle, hogy a 10-es megy oda, így kisétáltunk és viszonylag hamar megtaláltuk a megfelelő várót. Itt először egy idősebb néni, majd egy ide dolgozni érkezett fülöp-szigeteki srác segített. Végül a 10A busszal kellett kimennünk a hajóhoz, amiről kiderült, hogy csak másfél óra múlva van rajta szabad hely (fél 10-esre). És még szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert az utánunk érkezők már csak a fél 11-esre kaptak helyet. A hajón végül volt egy csomó üres hely, nem is értettük.
Mivel ennyi időnk maradt, beültünk enni. A napi ajánlat magyar marha volt. Mi nem ezt kértük, hanem tésztát, Lacó csirkével, én tofuval. Nos, amire nem számítottunk, hogy egy teljesen ízetlen levest kapunk, amiben van egy adag tészta meg esetemben fűszer nélküli tofu, Lacónak meg rántott hús beleszeletelve. Annyira nem esett jól egyikünknek sem, úgyhogy meg js állapítottuk, hogy Makaó nem mutatta meg nekünk a kulináris oldalát.

A hajóval épp úgy érkeztünk meg Hongkong Kowloon szigetére, hogy az utolsó metrókat kaptuk el pont. A szálláson automatikusan kódok alapján átvettük a belépő kártyát és most pihenünk.

2019.10.31.
Ma nem sok minden történt.

Reggel azzal a tudattal keltünk, hogy lesz fél napunk bejárni Chengdu főbb látnivalóit, ugyanis délután indult a gépünk Makaóra, ahol az estét szintén egy rövid városnézéssel akartuk fűszerezni. Így hát a nagyobb cuccokat a hostel recepciójánál hagyva elindultunk Chengduban a Wenshu kolostorhoz, ami pár utcára helyezkedik el a szállástól. Kicsit párás volt a levegő és borús az ég, de nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget, mert az előrejelzések csak délutánra mondtak kisebb záport, de addigra mi már úgyis a reptérre foguk tartani. Na persze, ezzel az égiek nem értettek annyira egyet és már a kolostorban el kezdett szemerkélni az eső. Ez legalább misztikus hangulatot kölcsönzött a helynek, igazából egész különlegesnek tűnt így a komplexum, hogy egy sejtelmes pára vonta be az épületeket. A kolostorba sokan jöttek imádkozni, de meg is értettem, hihetetlen nyugalmat árasztott a kert és a buddhista épületek. Sajnos az egyikben flexeltek, de magyarként ezt a hangot a vasárnapi pihenéshez társítjuk, szinte már jól is esett hallani. Majdnem honvágyam lett! A munka hevétől távolabb viszont tényleg nyugi fogadott minket, a kertben pavillonok, szökőkút, kisebb mesterséges tavak díszelegtek.

A templomi látogatás után ideje volt reggelizni és még odafelé láttunk pár kifőzdét, amik szimpatikusnak tűntek. A xiani húsos bucihoz hasonlót kínáló árust választottuk és Lacó húsosat, én fűszeres paprikásat kértem, ami kellemesen csípős volt.

Egy kávéra is betértünk a sarki kávézóba és elkövettük azt a hibát, hogy nem elvitelre kértem, mert utána metrózni akartunk és gondoltam, addig úgysem tudom elfogyasztani, igyuk meg inkább helyben. Életemben ilyen lassan elkészülő kávét még nem ittam. Egyébként nem volt rossz, csak már mentünk volna. Igyekeztem hamar legurítani az americanot, de az időjárás így is megviccelt minket, mert míg bent ültünk, minden rendben volt, mire elindultunk, leszakadt az ég. Erre nem készültünk fel, szóval a kis hátizsákomra nejlonszatyorból rögtönöztünk védőt. Lacó videón megörökítette a kiváló, akár divatdiktátorokat is megszégyenítő eleganciámat, otthon majd megnézhetitek és irigykedhettek.

Az eső ellen felkészülve elrohantunk a metróig és onnan a város főterére mentünk, ahol Mao Ce-tung szobra áll. A főtértől a híresebb chengdui bevásárló utcákra kanyarodtunk.

Sok időnk nem maradt, mennünk kellett vissza a hostelbe, hogy még rendben kiérjünk a reptérre. A hostelben még épp elcsíptem egy beszélgetést, aminek részeként elhangzott az egyik fél részéről, hogy nem tudja, mi az a kínai nagy fal.. érezhető, mennyire sokkolt ez, ha még ide is leírom.. Valaki eljön Kínába és nem tudja, mi az a kínai nagy fal.. Oké, szóval ezen merengtem, miközben trappoltunk a másfél kilométerre lévő metró megállóig. Szerencsére itt már épp nem esett, így legalább az eső nem hátráltatott minket. Fel akartunk szállni egy buszra, de sajnos pont akkor nem jött, mikor nekünk szükségünk lett volna rá (előtte láttunk elmenni persze többet is ..). Azért megnyugtatok mindenkit, hogy kiértünk a reptérre és semmi gond nem volt. Lacó még otthon lefoglalta erre a járatra a helyeket, szépen az ablak mellé, hátul. Nos, valamit variáltak, mert végül Lacó a folyosó mellett ült és a tegnapi úttal ellentétben -amikor az ablaknál ült ês végig felhőben és porban repültünk-, most csodálatos volt a kilátás, de az ablaknál ülő bácsi végig kitakarta a fotózásaival a látványt. A legutolsó sorban kaptunk helyet, azonban ez volt az egyetlen olyan sor a gépen, ahol nem lehetett hátrahajtani az üléseket. Az előttünk levők viszont gyakorolták ezt a jogukat, szóval a fejtetőiket bámulhattuk végig. A tegnapi pukis repülés legalább nem ismétlődött, ellenben most hánytak az előttünk lévő ülésen. Repülni jó. 

Amit még kicsit furcsának találtunk, hogy itt is és majd Makaóban is percekig vizslatták az útlevelünket, mintha valami hibát keresnének. Makaóban már kezdtem elképzelni, ahogy Lacó szeme láttára elhurcolnak, mert nem ismernek fel a kép alapján, vagy ki tudja, miért. De semmi ilyen nem történt (pedig az micsoda sztori lett volna). A gépen kaptunk vacsit, ami annak fényében különösen értékesnek számított, hogy Chengduban már nem tudtunk ebédelni és Makaóra csak este érkeztünk.

Makaón minden kint van portugálul. Igaz, nem sokkal nagyobb segítség, mint a kínai, nem is sikerült egyből rájönni, meddig kell majd és melyik busszal beutazni a szállásunkig a reptérről. Lacó végül megkérdezte az információs pultosokat, akik az MT4-es buszt ajánlották. Ez rögtön egy kisebb városnézést is jelentett, mert a busz minden bokornál (vagyis itt inkább minden kaszinónál) megállt, tartott vagy fél órát az út. Sajnos nem unatkoztunk, mert Lacó kapott egy sms-t a mobilszolgáltatótól, hogy elérte a mobilinternet keretének 80%-át, majd egy perccel később azt, hogy betelt a keret és tiltják az adatforgalmat. Sajnos egy tizenhatezres számla is említve lett, amit nem igazán értettünk, tekintve, hogy egy napja aktiválta újra a roaming szolgáltatást. A remek, csodálatos, imával köszöntött drága jó mobilszolgáltató ugyanis külön csomagban kezeli Makaót és Lacónak meg a Kína-Hongkong lett előfizetve.. Már sejthető, merre megy ez.. A szálláson a wifi biztonságában és egy kis otthoni segítséggel (amit ezúton is köszönünk!! :)) kiderült, hogy az apró összeg bizony forgalom alapon lett kiszámlázva, röpke egy percnyi nethasználat után. Makaón tehát senki soha ne akarjon azzal a kék mobilszolgáltatóval netezni, vagy nagyon nézze meg előre, mire fizetett elő.

Holnap elindulunk felfedezni Makaót. 

2019.10.30.

Elég rosszul aludtunk mindketten, Lacót egy szúnyog piszkálta, én meg csak szimplán fel-felébredtem a korai kelés miatti izgalomtól. Fél hatkor keltünk és hatkor már az utcán álltunk taxira várva. Szerencsére nem kellett sokat ácsorogni a korai időpont ellenére sem, sikerült leintenünk egyet, aki elvitt az East Coach megállóig, ahonnan a 6-os metróvonal indult – hittük mi. Ugyanis elég lett volna hamarabb kitennie, mert a netről letöltött térkép és a hostelben leírt útvonal sem jelezte, hogy azóta tovább építették a vonalat és már egészen a belvárosból is fel lehet rá szállni. A lényeg, hogy időben kiértünk a taxi-metro kombinációval a reptérre és itt is gyorsan ment a becsekkolás, biztonsági ellenőrzés. Beszállásra várva vettünk egy-egy gombócot reggelinek, illetve megettük a tegnapneste vásárolt egyik süteményt is. Különösebb dolog ezen felül nem történt, hacsak az idegesítő mellettem ülő fazont nem számítjuk, aki úgy ítélte meg, teljesen oké a gépen max hangerőn kihangosítva hallgatnia a filmjét vagy mit. A poén, hogy a kezében szorongatta a fülhallgatót, de azt egy jó darabig nem használta, helyette az én fülemet károsította a recsegéssel. A repülési élményünket szintén emelte, hogy valaki állandóan becsinált a gépen.. Emberek....

De mindez kit érdekel, amikor a mai nap fő izgalma a PANDÁK!
*Örömujjongás*
Nem kicsit voltunk izgatottak, hogy eljött a pandák ideje és óriás illetve vörös pandákat fogunk látogatni ma.

De kezdjük az elején, mert úgy tanultam valakitől, hogy szép sorjában kell mesélni a dolgokat.
Chengduba érve Lac rájött, hogy a volt kínai tanárának csak annyit írt, hogy a Lazybones nevű hostelben szálltunk meg, de azt nem, hogy a három ugyanolyan nevű közül pontosan melyikben. Viszont az utóbbi napok nagyon erős internet blokkja miatt nem tudta újra aktiválni az appon keresztül a mobilinternetet, így nem volt, a tanár számát pedig nem tudta. Ez azért volt kellemetlen, mert úgy beszélték meg, hogy Guang odajön élénk és együtt elmegyünk előbb ebédelni, majd megnézni a pandákat (í, már csak így leírva is örömködhetnékem támad). Negyed egykor megérkeztünk a hostelbe egy rövid séta után (ok, szerintem mostanra mindenki tudja, mit jelent a rövid séta).

Lecuccoltunk és Guang ajánlására a közeli bianghoz hasonló tésztás levesezőbe tértünk be. Itt különféle levesalappal lehet kérni a helyi vastag tésztát. Mi a csípős marhalevest kértük, az számított a hely specialitásának. A hely nem volt nagy, az asztalok egymást érték és minden betérő oda ült le, ahova tudott. A helyi (pincér?)nénik kiabálva közvetítettek a konyha és a vendégek között, illetve ahogy láttam, ültetik is a betérőket. A leves isteni volt, jó csípős, de azért ehető, Lacó szerint a tegnapi vacsim erősebb volt.

Hamar lecsúszott a leves, már hívott is Guang egy Didi sofőrt, hogy mihamarabb kijussunk a pandákhoz. A jegyet online előre megvette, úgyhogy sorba sem kellett állni érkezéskor. Mondjuk hétköznap lévén nem is voltak túlzottan sokan.
A park egész nagy és már harminc éve laknak benne pandák, illetve ez a legnagyobb szaporító centrum. A pandákon túl van egy kis tó is és egy madaraknak kialakított terület is. Utóbbi el vokt zárva, így nem tudtuk meglátogatni, de a tavon úsztak vízi madarak.

A pandák külön részeken vannak elkerítve, kor és faj szerint. Az óriás pandák esetében ez szépen kijön, mert először a már nagy állatokat, majd fokozatosan az egyre fiatalabbakat láthattuk, egészen a nemrég születettekig, ők még inkubátorban vannak. A bébiknél egyszemélyes sorban állva haladtunk végig az üvegfalú szoba mellett, ahol tartották őket.

Ők meg picik, pár hónaposak:

A vörös pandákat viszont nem volt egyszerű kiszúrni, mert a fákon pihentek és amikor lent ettek, akkor ezt a műveletet jelzésértékűen a látogatóknak háttal végezték el. Jó ideig vártunk, hogy legalább egy képet készíthessünk szemből vagy legalább oldalról, de állandóan úgy fordultak, hogy ne legyenek szemben az emberekkel. Na, a vörös pandák lelkivilágával nagyon jól azonosultam. Ami még imádnivaló és nem emlékeztem rá, hogy ha fenyegetve érzik magukat, olyankor két lábra állnak és feltartják a mancsaikat a levegőbe, hogy nagyobbnak tűnjenek. Ezt egy tablan láttuk kiírva, élőben nem volt okuk izgalomra.

A pandák után egy hot potosba mentünk enni. Itt a hot pot három részre volt osztva és mindegyikben más leves rotyogott: egy csípős a húsoknak, egy gombás és egy paradicsomos. Ezekbe kellett fokozatosan belefőznünk a zöldségeket és a húsokat, amiket aztán a saját ízlésünk szerint összeválogatott szószba mártogattunk. A húsok közül a nyársak egy modell hajón érkeztek, amihez egy régi három királyság idejéből származó történet is társul, miszerint az északi királyság, bár nem ők a legjobb hajósok, csellel nyert a másik kettő felett egy csatában. A pontos történetet otthon még elmeséljük. Közben jól elbeszélgettünk a finom ételek mellett. Guang nem engedte itt sem, hogy fizessünk, úgyhogy az egész délután az ő vendégei voltunk. Nagyon aranyos volt tőle, meg is beszéltük, hogy ha jönnek Magyarországra, akkor majd mi is meghívjuk őt és a feleségét. A nap során olyan helyeken voltunk együtt, ahol még ő sem járt, így neki is minden új élményt jelentett. Mesélte, hogy a felesége chengdui, de ő amúgy nem és annyira sok idejük még nem volt együtt felfedezni a várost. De van itt egy kis lakásuk az egyik külkerületben, úgyhogy lesz rá idő.

A hot potos helyen amúgy kaptunk ingyen show-t is, mert egyszercsak megjelent hangos kínai zene kíséretében egy hagyományos előadó ruhában öltözött maszkos ember és bemutatott egy maszk-váltó előadást. Erről telefonnal nem készítettem képeket, de a fiúk lelkesen fotóztak meg videóztak, amit meglátva a maszkos oda is állt egyszer Lacó elé.

Vacsora után tettünk egy kört a közeli utcai árusos utcákban, majd elbúcsúztunk.

2019.10.29.

Reggel békében aludtunk olyan háromnegyed nyolcig, a mai napra igazából csak a Stone forestet terveztük be. Úgy gondoltuk, hogy elbuszozunk/metrózunk a távolsági buszállomásra, ahonnan az első induló járatra felpattanunk. Terveztük még, hogy veszünk valami reggelit előtte az útra, meg úgy az egész napra, mivel egyrészt messze van a várostól a hely, másrészt nem voltunk benne biztosak, hogy ott mi lesz kapható. Mindebből végül az lett, hogy nem jött a busz, amivel a metróig mentünk volna, kb fél órát vártunk rá, az alatt simán lesétáltunk volna a metróig. Majd az állomáson megvettük a buszjegyet és elvileg azonnal indult a járat, úgyhogy rohanás keresztül az állomáson, felpattantunk a buszra, gondolván, hogy épp elértük. Fél órát ültünk a buszon úgy, hogy nem indult még el. Szóval kaja nélkül szépen nekivágtunk a napunknak, a busz egyébként úgy két órát ment és érzékeltetésként leírom, hogy fél 11-kor indult végül el. Kis közjátékként végignéztük, ahogy egy idősebb férfi utast le akartak szállítani a buszról, mert rossz jegyet vett (véletlenül). Mivel nem akart leszállni, egy sor ordítozás következett, még a biztonsági őrt is felhívták a buszra. Végül csak elindultunk – a renitens utassal együtt-, noha már kezdtem azt gondolni, hogy ezen a buszon fogunk megöregedni (vagy éhen halni, amelyik előbb jön).

Onnan tudtuk, hogy közeledünk a végállomáshoz, hogy felszállt egy népviseletbe öltözött hölgy, aki végig mosolyogva negyed órán keresztül beszélt valamit az utasoknak. Mi egy kukkot sem értettünk belőle, de kicsit bizarr volt, ahogy végig, de komolyan megállás nélkül mosolygott közben. Leszálláskor (délben) hasonló nénik ajánlgatták volna magukat, de minket meglátva nem is próbálkoztak, úgysem értettük volna egymást és hála az égnek erre ők is rájöttek. Viszonylag hosszan kellett sétálni a buszállomástól a jegypénztárakhoz, de legalább felmérhettük az elektromos kis kocsikat, amikkel a park területén lehet közlekedni. Lacó valamiért úgy emlékezett, hogy lehet külön bérelni kis autót és azzal egyénileg bejárni a park területét. Nos, ez nem így van, mert kb húsz fős turista járművek szállítják az embereket a park különböző részeihez és arra pattanhat fel a látogató, amelyik épp arra jár. Elsőként hezitáltunk, hogy vegyünk-e jegyet erre is vagy gyalog járjuk be az egész parkot, de pár perc ide-oda kóválygás után mégis mellette döntöttünk – és milyen jól tettük. Sajnos a jegypénztárnál, de igazából sehol sem beszélnek angolul, úgyhogy kész kínszenvedés elmagyarázni, mit akarunk vagy megérteni, ők mit mondanak. Legtöbbször az történik, hogy mondanak valamit, elmondják ugyanúgy még egyszer és ha nem értjük, akkor megállt a tudomány és onnantól csak néznek ránk. Bármit mondasz, onnantól csak néznek és ennyi. Épp nem azt csinálod, amit magyaráztak neked? Sebaj, nem szólnak, csak néznek. Épp hülyeségeket beszélünk? Sebaj, csak néznek. Igazából nem értjük, miért, valószínűleg feladják egy idő után. Mindenesetre a kis kocsira a jegyet is úgy vettük meg, hogy a pénztáros elbizonytalanodott és végül arra járt egy angolul tudó kollégája és ő vett át minket.

A park főbejáratánál rögtön fel tudtunk szállni egy kis kocsira, ami kb két perc után le is tett minket az első bejáratnál, a Nagy Kő Erdő résznél. A park részekre van osztva attól függően, mi a jellemző látnivaló. Oké, mindenhol sziklák vannak, csak eltérő méretben, környezetben. A Kő Erdő egyébként karsztok sorát jelenti, ami ma már UNESCO világörökségnek számít.

Elsőként az Oroszlán pavillonhoz sétáltunk el. Itt egy kis kertnyi sziklát találtunk és a dombra épített pavillonból ráláttunk az alattunk elterülő tájra. Már ez is elképesztőnek tűnt, pedig hol volt még a fő látványosság! Innen a Csúcskilátó pavillonhoz tartottunk. Ez is egy szikla tetejére épült, alatta pedig a karsztokkal körülvett kis téren lehet szusszani egyet, ha valaki akar. Mi megálltunk levenni a pulcsiainkat, mert kezdett hőség lenni, hétágra sütött a nap. Furcsamód a legtöbben ugyanúgy tréning felsőben maradtak. Ezt is megfigyeltem már, hogy eddig bármilyen idő volt az út során, itt mindenki ugyanúgy van felöltözve, legyen meleg vagy hideg. Mindenesetre mi a jól elsajátított réteges öltözködésnek köszönhetően meg tudtunk szabadulni egy rétegtől. Most, hogy az időjárásnak megfelelően néztünk ki, elindultunk megcsodálni a fenti kilátást. Ez volt egy egyetlen hely, ahol kicsit többen tömörültek, de rendesen lehetett fotózni még így is. A park egész területén táblák jelzik, merre kell tovább indulni, mi is az egyik ilyen alapján döntöttünk a Lótusz tó mellett. A tóhoz viszonylag egyértelmű út vezet de közben áthaladtunk a Mély és Szűk átjárón, ahol igencsak össze kellett húzni magunkat és figyelni a lépéseinkre. Alig jártak erre (csak egy család tötymörgött előttünk időnként), szinte egyedül fedezhettük fel a szikla hasadékokat. A táblák ellenére azért el lehet tévedni kicsit, persze egy idő után úgyis ki lehet jutni. Mi csavarogtunk egy kicsit. Időnként belefutottunk egy-egy kisebb csoportba, akiknek a népviseletbe öltözött túravezetőjét bár nem értettük, olykor a mutogatás is elég volt, hogy észrevegyük a fontosabb dolgokat.

A keskeny szikláktól kiérve a Lótusz tónál találtuk magunkat, aminek rögtön a nyitóképe elég hatásos, hiszen a sarokban egy kis pavillon figyel, mellette a tavon keresztül pedig fából készült gyaloghíd vezet.

A tavat egész jól körbe lehet járni és mellette található a Kis Kő Erdő kezdete is. Itt a legszebbnek a Nyugalom tavát találtuk, amit körbevettek a már jól ismert szikla formációk.
Ekkor már jó sokat sétáltunk és fel akartunk szállni egy elektromos kocsira, hogy átmenjünk a park többi részébe is, ugyanis ekkor épp az északi csücskében tartózkodtunk. Itt Lacó a jegyszedőt próbálta kifaggatni, hogy ha felszállunk az épp induló kocsira, akkor az ugye elvisz minket a parkban körben és megáll az egyes részeken. Sajnos megint A Nézés történt, úgyhogy sikerült egy olyan kocsira felszállnunk, ami ugyan körbement, de nem állt meg sehol. Úgyhogy majdnem ugyanoda jutottunk vissza, ahonnan elindultunk és onnan sétáltunk végül visszafelé az úton. Először a Bushao területet fedeztük fel, ahol már tényleg egy teremtett lélekkel nem találkoztunk. Itt is keskeny, erdős részen haladtunk, mígnem visszajutottunk a főútra. Ez az egyik legkisebb rész volt, de nem bántuk, készítettünk pár vicces videót, ahogy átpasszírozzuk magunkat a szűk réseken.

A Bushaotól a Liziyuanqing területre indultunk tovább, de elsőnek a bejáratánál lévő kilátó platformon fotózkodtunk párat. A Liziyuanqingben a Pingvin szikláig jutottunk csak, mert úgy ítéltük meg, az időnk nem enged többet. Az utolsó busz Kunmingba este 6-kor megy, de nem akartuk nagyon kicentizni a túrát, úgyhogy itt a Bushao felé fordultunk el megint, hogy visszakerüljünk a park főbejáratához.

A parkban, ahogy anno a Zhangjiajie-n is, az egyes formációk nevet kaptak attól függően, hogy mire hasonlítanak. Így olyan sziklák/látnivalók tekinthetők meg, mint az Anya és Gyermeke, a Kőnyúl, a Tang Szerzetes vagy az elvontabb „Mély Lélegzet az Ég felé”. Nem mindig sikerült beazonosítani, éppen melyik sziklát kellene nézni. Mi azért csak lelkesen kattogtattuk a fényképezőket.

Fél ötkor kicsit tempósabban kezdtünk a bejárat felé tartani. Szerencsére pont fel tudtunk szállni egy kis kocsira, ami egészen a buszállomásra vitt. Ott gyorsan megvettük a Kunmingba tartó jegyeket és öt perc múlva már indult is a buszunk vissza a városba. Az úton megnéztük a képeinket és jót nevettünk egy-egy mókásabb helyzeten.

Kunmingban elindultunk az egyik éttermes utcába a város közepén és megérkezve rögtön egy jónak tűnő teaboltba botlottunk. Az eladó, aki mint kiderült a tulaj is, megmutatott pár teát és közben le is főzött három félét. Olyan ízletes volt mind, hogy végül vettünk is. Nagyjából egy évi adagunkat hoztuk el, lassan megvámolnak, annyi teával térünk haza... Ezt követően már tényleg beültünk enni az egyik mellékutcában található tésztázóba, ahol Lacó marhahúsos tészta levest,. én pedig húsmenteset kértem. Végül mindkettőben volt hús, szóval Lacó jó bőséges vacsit kapott. Cserébe vacsi után sétáltunk még egy keveset és elérkeztünk a Nanping útra, ami egy széles sétáló és bevásárló utca, itt pedig helyi sütiket vettünk. A mai nap nem feltétlenül az egészséges táplálkozás jegyében telt...

Hazafelé ellátogattunk még a Yunnan Művészeti Múzeumhoz is, ezt persze este fél tízkor már csak kívülről tudtuk megtekinteni.

A múzeum mellől indult a hazafelé tartó buszunk, csak éppen több, mint fél órát kellett rá várni.. De a többi várakozó megnyugtatott minket, hogy nem számít a kiírt tíz órás zárás, attól még vagy fél óráig közlekednek a buszok. Már pont kezdtük feladni, amikor befutott a 95-ös és hazajutottunk nagy nehezen. A hostelben kifaggattuk – eredmény nélkül- az angolul sajnos alig tudó másik recepcióst a reggeli metró és busz lehetőségről, mert valahogy ki kell jutnunk a reptérre..de valamiért ebben a városban fél hatkor nyitnak legkorábban a metrók, de van, amelyik majdnem hétkor indul csak... Meglátjuk, hogy alakul a holnap...

2019.10.28. 

Ismét egy korábbi keléssel kellett kezdenünk a napot, mert indultunk vonattal Kunmingbe, ahol majd a Kő erdőt fogjuk bejárni. Reggelire most nem számíthattunk, de a hostelesek még este megnyugtattak minket, hogy a hostel utcájából kiérve rengeteg kisebb kifőzde található, ahol tudunk majd valami apróságot venni. Erre, illetve egy kisboltra készülve terveztük az időnket, illetve tudtuk, hogy még taxit is fognunk kell majd. A csillagok együttállása vagy nem tudom, miért, de gyakorlatilag azonnal jött szembe egy bolt, egy gombócos és egy taxi is a főútra kiérve, még hamarabb is meglett minden, mint terveztük. A vonatállomás elvileg kb tíz kilométerre található az óvárostól, de még így is olyan fél órát mentünk a forgalom miatt. Lijiang kicsinek tűnik, de olyan 1,2 millió lakosú, úgyhogy nem csoda, hogy van forgalom az utakon. A kocsiból még láttuk az éppen tisztán kirajzolódó Hó hegycsúcsot.
Az állomásra két perc volt bejutni, még biztonsági ellenőrzéssel együtt is. Beléptünk az ajtón, ellenőrzés, majd pontosan szemben helyezkedett el a beszálló kapu is. Mivel még volt közel egy óránk a beszállásig, betértünk az állomáson lévő kisboltba palackos kávét venni, illetve körbenézni, van-e valami nyammognivaló, de nem találtunk semmi szimpatikusat. Volt viszont egy csomó dobozos leves, amit nem értettem, miért árulnak itt, amíg meg nem láttam a mosdónál kihelyezett ivókutat, ahol forróvizet is lehetett kérni. A helyiek sorban álltak, hogy elkészítsék a reggelinek vett leveseiket. Mi nem vettünk ilyet, hanem megettük a kis gombócainkat, meg legurítottam a kávét.

A beszállás simán ment, a helyünk is kényelmes volt. Kínában abszolút megéri gyorsvonatozni, kényelmes, tiszta, van tér és még nézelődni is lehet. Az út elhaladt az Er Hai tóvidék mellett is, amit egyszer majd szintén meg kell látogatni, csodaszép. Ezenkívül eseménytelenül telt a vonatozás, megettünk a még Guilinban vett maradék aszalt gyümölcsöket, az egyikről kiderült, hogy mangó, de kinézetre egyáltalán nem hasonlított rá (egyébként finom).

A vonaton többször is megállapítottam, mennyire szeretek vonatozni és nem is értettem, eddig miért nem voltam túlzottan oda érte.. Aztán rájöttem a titok nyitjára: magyar vonatok. Igaz, itt is csak expresszel utaztunk eddig, feltételezem, hogy a hagyományos vonatokért nem lelkesednék ennyire, de most az mindegy. Otthon egy IC sem ilyen kényelmes, mint ez, illetve ott inkább meghalok, minthogy elmenjek mosdóba a vonaton. Igaz, az egész országot átszelni rövidebb idő, mint itt egy tartományt. Olyan tájak mellett haladunk el itt viszont, hogy maga a nézelődés is élmény, váltakoznak a hegyek, dombok, mezőgazdasági területek, városok, falvak..

Megérkezés után metróztunk egyet, majd a megállótól elsétáltunk a hostelhez, ami röpke két kilométerre található az állomástól, úgyhogy meg is beszéltük, hogy a reptérre menet biztosan vagy taxizunk vagy valamilyen egyéb közlekedési módot találunk, mert még egyszer ezt a távot a metróig nem kellene legyalogolni.

Becsekkolásnál teával várt minket a recepciós hölgy és a szoba elfoglalása után is kaptunk egy kis tálcán teát, ropogtatnivaló sós kekszet és két pici mandarint is. Apróság, de nagyon kedves gesztusnak tartottuk. Ráadásul a szobában teasarok is van, úgyhogy ott tudtuk elfogyasztani ezt.

Hamar el akartunk indulni a városba, mert itt annyira nincs sok időnk, viszont a hostelben kapni kávét, úgyhogy egy apró pihenőt beiktattunk még indulás előtt. Kint ültünk le a kerthelyiségben, ahol szóba elegyedtünk a szintén itt megszállt francia párral, akik egy hónapja utazgatnak és összesen egy évet terveznek eltölteni különböző országokban. Egy rövid beszélgetés után elköszöntünk, mert limitált az időnk itt, de azért így is megtudtuk, hogy a franciáknak mennyire bonyolult kínai vízumot szerezni. Míg nekünk kb 60 euró, nekik 270 euró és ezen felül még kell munkaszerződést és bankszámla kivonatot, valamint biztosítási igazolást is bemutatniuk. Ezzel együtt csoda, hogy túlnyomórészt franciákkal találkozunk, elvétve pár német és amerikai fordul még meg erre, és összesen egy orosz párt láttunk még. Szóval jellemzően franciák jönnek erre, de nem is értem, ha ennyire bonyolult nekik ide bejutni. Mindenesetre érdekes volt ezt hallani. Egyébként Koreában is jártak nem rég és imádták, úgyhogy megvolt a közös pont is. Azt majdnem elfelejtettem, hogy akár kávé nélkül is kibírhattam volna, mert két akkora robbanás szólt a mellettünk lévő területen, hogy az is elég jól felébresztett. Nem tudjuk, hogy mi volt, de nagy eséllyel a mellettünk lévő utcában a felújítás részeként robbantottak valamit. Reméljük, holnap nem kezdik nagyon korán a munkát...

A kávém elfogyasztása után busszal indultunk be a városba és elsőnek egy buddhista templomot akartunk megnézni, a Yuantongot. A buszmegállótól elindultunk a keleti és nyugati pagodákig, amik egy hosszú utca két végén helyezkednek el.

Innen a fő kapukig sétáltunk át és út közben betértünk egy kis utcába, ahol kifőzdéket és étel árusokat láttunk.

Buddha keze citrom:

Kisebb hezitálás után olyan lepény mellett döntöttünk, amihez hasonlót Kazahsztánban is ettünk, ezt is felkenték a kemence belső falára és úgy sütötték ki, csak ebben volt hagyma is. Azt terveztük, hogy majd a kapuk árnyékában keresünk egy padot és ott esszük meg. Frissen sült lepényt kaptunk, kellett az a kis séta, hogy addig tudjon hűlni az uzsonnánk.

A kapuktól próbáltunk átjutni a másik oldalra, ami nem volt egyszerű feladat, az aluljárók le voltak ugyanis zárva felújítás miatt. Zebrán átkelni itt elég izgalmas, mert mindenki – autó, robogó, gyalogos- megy amerre lát, eléggé észnél kell lenni, hogy ne üssenek el vagy mi másokat. De ha elég magabiztosan egy irányban haladunk és arra figyelünk, mi van előttünk, akkor egész biztonságosan lehet haladni.
A cél most egyrészt a virág és madár piac lett volna, amit addigra szerintem összepakoltak, mert nem nagyon volt semmilyen árus. Vagy nem néztük elég alaposan. De az ahhoz vezető út is egy hangulatos sétáló utca volt, úgyhogy nem bántuk, hogy erre vettük az irányt. Letértünk a közeli parkba is, de csak egy rövid időre, mert a Yuantong elvileg fél-egy órán belül zárt és szerettünk volna még ma bemenni. Mivel majdnem másfél kilométert kellett megtennünk, kicsit kileptünk, hogy még időben odaérjünk. Ez olyan jól sikerült, hogy bőven a nyitvatartási időben érkeztünk meg a helyre, csak épp egy gond akadt, hogy felújítás miatt teljesen zárva van a templom. Egyáltalán nem lehet bemenni sem most, sem máskor. Oké, szóval egy látnivaló mínusz, sebaj, várost néztünk közben. Amit láttunk, hogy rengeteget a rendőr, de Lacó vette észre, hogy nem is rendőrök voltak mind, hanem sokan önkéntes rendfenntartóként dolgoztak a városban. De tényleg minden utcára jutott pár felügyelő, először azt hittem, készülnek valami eseményre, de valószínűleg ez itt alap.

A templomtól a Zöld tó parkhoz sétáltunk el. Ez a könnyed kikapcsolódásra vágyóknak szuper hely, sokan táncolni járnak ide, vagy csak sétálni a tó körül. A tavakat tavirózsa és lótusz borítja, biztosan gyönyörű, amikor virágoznak, most sajnos nem, de így is szép. Ráadásul naplementében láttuk.

A park másik része:

Itt történt egy vicces jelenet, mert az egyik híd lábánál ahogy sétáltunk, meglátta Lacót egy kis kínai fiúcska, aki az anyukájával volt. El kezdett valamit mondogatni, majd Lacó elé szaladt, megállt neki háttal és kitárta a kis karjait, hogy Lacó ne menjen tovább. Közben folyamatosan mondogatott valamit, én dőltem a nevetéstől, annyira aranyos jelenet volt.

Innen az egyetemi kampuszhoz sétáltunk tovább. Az épületeket itt nyugati stílusban építették, de itt is felújítás zajlott épp. A parkban kardozni tanultak fiatalok, Lacóval kedvet kaptunk mi is. Meg kedvet kaptunk enni is, meg is néztük, mit ajánlott Haya, Lacó itt lakó ismerőse, aki sajnos most pont nem tartózkodik a városban. Az egyik általa ajánlott hely előtt ültünk le teljesen véletlen (a maps.me szerint), de ennek ellenére nem annyira sikerült megtalálni az éttermet, mert mint kiderült, be van zárva. Oké, akkor ennek örömére úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a hostelhez és a környéken keresünk valamit majd. Ehhez a 95-ös buszra kellett felszállnunk, ami csak nem akart jönni, nagyjából fél óránként járhat. Mire megérkezett, már éhesedtünk rendesen, úgyhogy a hostelhez közeledve megnéztük a maps.me-n, milyen helyet ajánl. Nos, a maps.me-n van egy nagy fehér folt, ami a mi kerületünk. Szóval gyalog elindultunk felfedezni a környéket, de nem ájultunk el a lehetőségeinktől. Végül két egymás melletti helyet néztünk ki. Az egyikben a bamba rendelés felvevő/pénztáros miatt jöttünk el (de komolyan, csak bámult ránk), a másikban pedig kép nélküli teljesen kínai étlap volt és kicsit koszos is volt a hely. Így átmentünk a másik oldalban lévő harmadik opciót megtekinteni, ahol végül leültünk enni. Lacó sajnos nem tudott sokat segíteni az ételek neveivel, így kép alapján, mutogatva magyaráztuk el, mit kérünk. Ő valamilyen marhahúsos tészta levest, én pedig húsmentes (ritkaság) zöldséglevest kértem. Utólag Lacó felfedezte, hogy „tényleg, a tiédnek a nevében az az 'erős' karakter!”, de addigra már jól átmelegedtem a csípőstől pirosra színezet levessel. Egyébként nagyon finom volt, vastag üvegtészta, bok choi, tofu, fafülgomba, sima gomba, répa, krumpli, bab és hagyma volt benne, szóval nem maradtam éhen. Jóllakottan távoztunk és egyébként ez volt a legolcsóbb kaja az egész út alatt (reggeliket, mindent nézve), nem akartuk elhinni. De mindegy is, mert nagyon jól esett mindkettőtöknek a vacsora. Sok mindenhez már nem is volt kedvünk ez után, inkább visszatértünk a szállásra.

Holnap a kő erdőt látogatjuk meg (pff..mi lehet ez igazából magyarul, mert az angol útikönyvek stone forest névvel illetik)....

2019.10.26.

Nem voltunk túl boldogok a kora reggeli kelés miatt, de viszonylag gyorsan elkészültünk és átsiettünk a szemerkélő esőben a szomszédos épületbe reggelizni. Nem tudtuk, mit várjunk, pedig láttuk a kiírást a hostel recepciójánál, hogy mit adnak enni. Kellemes meglepetésként igencsak változatos menü fogadott minket, mert az előző este kiváltott reggeliző jegy ellenében választhattunk kétféle gombócból (vörös babpasztás vagy üres barna gombóc), kaptunk főtt tojást (ezt nem ettük meg most), fűszeres rizst és még marhahúsos tészta levest is kérhettünk. Mi ez utóbbikat és a gombócokat választottuk, a leveshez pedig szedtünk magunknak hagymát és csípős szószt, meg valamilyen csípős paprika csalamádé-szerűséget. Nem vártuk, hogy ennyire bőséges reggelit kapunk, úgyhogy kiélveztük, mielőtt visszasiettünk volna a szállásra felvenni a csomagjainkat.

A taxis már az ajtó előtt várt minket, szóltunk is neki, hogy pár percen belül jövünk, de még amúgy sem volt hét óra, amikorra eredetileg hívtuk. Maga az út úgy negyven perc volt a zhangjiajie-i reptérig, el is szundítottam közben kicsit, de izgulni nem kellett, mert özön időnk volt kiérni. A bejáratnál itt it tartottak robbanószer ellenőrzést, de mivel nem sokan érkeztek ide, nem tartott sokáig ez a procedúra.

Becsekkoltunk, elköszöntünk a nagytáskáinktól és elindultunk a beszálló kapuhoz, ahol egy kínai kislánnyal „játszottunk”, ami gyakorlatilag abból állt, hogy ő kukkolt minket, amikor meg hátrafordultunk, elbújt. Anyukájával jót mosolyogtunk. A gépen megint aludtam kicsit, Lacó pedig közepén ült és egy morcos bácsival hadakozott az úton, hogy kinézhessen az ablakon. Minden ilyen próbálkozásra morgott egyet a bácsi, érzékeltetve azt a hatalmas terhet, amit Lacó odaengedése okozott neki. Összességében elég könnyű a kínai reptereken eligazodni, minden ki van írva angolul és időnként még angol bemondó is van. Mosdók tiszták és rendezettek, csak vigyen magával papír az ember. A repülőn minden várakozással ellentétben kaptunk ebédet, ami sajtos-uborkás szendvicset jelentett és amit nagy kegyesen átengedtem Lacónak.

Leszállás és a csomagok begyűjtése után a lijiangi repteret busszal hagytuk el, csak éppen kiderült, hogy a busz nagyon messze tesz le a szálláshelyhez képest, amin Lacó picit aggodalmaskodott, pláne, hogy rajtunk kívül mások is taxira pályáztak, ezért várhatóan sok időt kellett volna várakozással tölteni és naná, hogy egy darab taxis nem akart jönni, korábban pedig úgy kellett elhessegetni őket... Végül elsétáltunk egy buszmegállóig és ott intettünk le egy taxit, ami elvitt a szállásig, amit nem találtunk meg egy könnyen. A kis utcákban keringtünk már egy ideje és valamiért egy ledózerolt épület közelében mutatta a hostelt a maps.me... csak nem megszűnt az egész épület létezni?? De nem, megtaláltuk kicsit odébb és sikerült bejelentkezni, még teával is kínáltak minket.

Gyors rendezkedés után elindultunk felfedezni a várost, különösen az óvárosi részt, ami a legszebb része – érthető módon- Lijiangnak. Elérni az óvárost kb öt percünkbe telt és rögtön a bejáratnál találtuk magunkat. Itt jól körülnéztünk, nem-e kell fizetni a belépésért, de nem. Van egy „karbantartási hozzájárulás”, ami 50¥, ha be szeretnénk valahova menni. Ilyenkor vagy ezt fizeti meg a turista vagy az adott jegyet, ami igazából sokkal többe kerülne úgy. Egyelőre viszont most csak sétálgatni akartunk, ami ingyenes az óvárosban. De már önmagában ez szenzációs élmény, mert a kisváros valami elképesztően csodálatos, hangulatos kis utcákkal büszkélkedhet, nem bírtunk betelni, pedig az idő esőre állt (hála az égnek épp nem esett).

Elsőre nem nem is nagyon terveztük meg, merre megyünk, csak sétáltunk, amerre kedvünk tartotta. Szerintem a legjobb módja a város kiélvezésének ez; feltöltődni a fényekkel, illatokkal, izgalmas épületekkel. Itt mókásan ki is jött a Lacó és köztem lévő különbség, mert míg ő minden térképnél megállt, hogy leellenőrizze a pozíciónkat és próbáljon valami rendszert vinni a sétába, engem nem különösebben érdekelt, éppen merre járunk. De legalább így neki kialakult egy térkép a fejében, ami másnap jól is jött a labirintushoz hasonló utcákban. Viszont mindketten sorozatban kattogtattunk, annyi látnivaló volt út közben.

A város tele van kínai zászlókkal, amik megfelelő lobogására külön csapat figyel. Pár férfi egy hosszú bambusszal járta az utcákat és szépen visszaigazgatta a felcsavarodott vagy rosszul álló zászlókat. Mivel a várost az 1996-os földrengés gyakorlatilag romba döntötte, így volt mit felújítani és gondolom, az állami támogatás segített itt is. A legtöbb épület hotel vagy fogadó, ami pedig nem, az valamilyen üzlet. Nem hiszem, hogy sokan laknának ezen a részen, de lehet, nem tudtuk meg. Az üzletek közül a leggyakoribb a virágszirmos sütit áruló mintabolt, ahol folyamatosan kóstolásra kínálgatják a sütit. Ezzel éltünk is, mert már az illat is bódító volt, és mint tudjuk, az ilyesmit nekem ki kell próbálni, mese nincs. Milyen jól is tettük, mert ah, isteni finom kis bucikat ettünk. Több színű kapható és mindegyikben virágszirmos töltelék kap helyet, a tészta pedig leginkább a hókifliéhez hasonló, csak vékonyabb és nincs rajta porcukor persze. A két nap során még párszor vettünk ilyet, mert nem lehet neki ellenállni, főleg amikor érezni a frissen sült adag illatát az egész utcában (ilyenkor nem vagyok diétán, felejtsétek el). Láttunk még pálcikás húsokat, fűszeres tofut, aszalványokat, jádét, ékszereket és mindenféle kézműves termékeket áruló boltocskát is.

Hmm...meg ilyet is láttunk..

Eljutottunk egy kis térre is, ahova lenézve egy papírboltot láttunk, elsőre nem értve, miért van itt, de kiderült, hogy a helyi speciális dongba papírból készült füzeteket, képeslapokat és más apróságokat árult. Megkérdeztük az eladó hölgyet, hogy meddig vannak nyitva és esetleg vasárnap is jöhetünk-e és szerencsére minden nap, hétvégét is beleértve, reggeltől este tizenegyig nyitva van (itt vettünk másnap búcsúzóul egy kis naplót). 

Nagyon szimpatikus az egész naxi-dongba hagyományőrzés. A mai napig odafigyelnek, hogy ne vesszen el a régi tudás, külön oktatók vannak a dongba írásra és a naxi népviselet is megjelent párszor az utcán (pl boltok árultak ruhát), ahogy sétáltunk – persze most már csak hagyományőrző célból, nem hétköznapi viseletként. Séta közben megtaláltuk a Mu rezidenciát is, ahova nem mentünk még be, mert borongós idő volt és nem tudtuk, másnap milyen lesz, így inkább sétáltunk tovább. Nem messze az épületegyüttestől található a főtér, ahol leültünk egy kicsit megpihenni.

Itt is ettünk, mert a sétánk alatt megéheztünk (na jó, csak megint ki akartam próbálni valamit), így elfogyasztottuk az egyik mellékutcában vett bábá nevű lepényt, amiben azért nem voltunk biztosak, hogy az, amiről mi olvastunk és nem is annyira jött be egyikünknek sem. Leginkább olajos leveles tésztát ettünk, nyomokban fellelhető hagymával. Mindegy, egy próbát megért. Egy néni árustól vettünk még rizs sütit, aminek a tetején valamilyen dzsem volt. Na, ez nem ízlett, de csak azért, mert túl tömör volt a tészta és kevés a tetején a lekvár, így kicsit fojtósnak éreztük. Nem lett volna amúgy rossz, kicsit más arányokkal. Illetve láttunk a tavaly talán Pekingben vett töltött kockákból, amik közül kettő vörös babpasztás, egy datolyás és egy matchás masszával volt töltve. Ebből még desszertnek elfogyasztottunk egy-egyet a bábá után. Aztán már tényleg csak sétálgattunk és fotóztunk ezerrel, mert a kivilágított város talán még szebbnek tűnt, mint nappal, ahogy a különféle lampionok, díszek ragyogtak. Nem tudom, mennyi ideig mehettünk, de egy idő után úgy döntöttünk, beülünk az egyik étterembe, amit a Lonely Planet ajánlott. Mivel egymást érik a helyek, választhattunk volna mi is, de mindenképpen olyat szerettünk volna kipróbálni, ami a helyi hagyományos konyhát kínálja, ezért a könyvhöz fordultunk segítségért. A Naxi Snacksbe ültünk be, ahol a könyves ajánló ellenére sem volt angol nyelvű étlap, de ezen felülkerekedtünk, én legalábbis bíztam Lacó kínai tudásában. Igyekeztünk nem túlrendelni magunkat (ez eddig kevésszer sikerült), és a következőket kértük: szójaszószos mogyorós széles rizstészta, gombás-paprikás egytálétel, gombás sonkás hot pot és kvázi desszertnek ragacsos étálakban, meg persze kaptunk az egészhez sima rizst. Mindegyik ízletes és kiváló választásnak bizonyult, nem sok maradt a tálakban. Mindehhez kértünk még egy üveg sört is, amit elfeleztünk. Az igyekeztünk nem túlrendelni magunkat nem jött be és telehassal indultunk haza.

Mielőtt azonban visszamentünk volna a hostelbe, ki akartunk menni a vasútállomásra vagy a közeli jegyárusító helyre, ugyanis napközben jutott eszünkbe, hogy nem ártana megvenni előre a Kunmingba tartó vonatjegyet. Az óváros bejáratánál volt egy információs bódé, itt érdeklődtük meg, hogyan lehetne kijutni legkönnyebben az állomásra vagy a közeli árusító hely nyitva van-e még. A hölgy egészen aggodalmas arcot vágott, mert este fél tízkor már esélytelen a közeli helyre menni, de az állomásra is. Lacó ekkor kezdett el izgulni, hogy ki lesz, ha nem lesz jegyünk, ezért másnapra az első napirendi pont a jegyvétel lett. Utólag persze felesleges volt izgulni, mert bőven volt hely még a vonatra.

Este, gondolom a korai kelés és a kiadós vacsora miatt, mindketten rettentő álmosak voltunk, úgyhogy az alvásra nem volt gondunk, másnapra pedig egy laza napot terveztünk (a jegyvételen kívül).

2019.10.27.

Az október 26-ot is fel fogom tenni, csak tegnap olyan álmos voltam, hogy képtelen voltam egyelőre megírni a napot...de nézzük a mait, az október 27-et most.

Reggel azzal a tudattal keltünk, hogy nem sietünk sehova, mert az egész napunk rendelkezésre áll, hogy felfedezzük a várost. Az egyetlen izgalmat a másnapi vonatjegy adta és ehhez várhatóan ki kellett buszoznunk a vonatállomásra. Lacó talált a maps.me-n egy kihelyezett jegyárusító pontot, amihez nem fűztünk túl sok reményt vasárnap lévén, de azért a busz előtt még mindenképp meg akartuk próbálni, hátha nyitva van, így elsétáltunk a szállástól kb másfél kilométerre lévő helyre. Mint kiderült, ez sokkal több holmi kioszknál, ugyanis egy fullos kormány épületről van szó, ahova belépve egy hatalmas terem fogadott minket bőr kanapékkal meg összesen kettő pulttal. A problémánk felvetése után a jobboldali pultos hölgy átirányított minket a baloldali pultos hölgyhöz, akinek bizonyára óriási kő esett le a szívéről, hogy Lacó megszólalt kínaiul. Utóbbira amúgy is szükség volt mert már olyan egyszerű dolgokat is el kellett magyarázni, hogy az útlevélben melyik a nevünk és abból melyik a vezeték és keresztnév. Nem tudom, miért nem értette, lehet, hogy zavarta a tény, hogy mi is a vezeték-kereszt sorrendet használjuk? Mindenesetre ezzel ment el kb tíz perc, mialatt már lassan én megtanultam elmagyarázni kínaiul mindezt, annyiszor kellett elismételni. Nagy sokára sikerült lefoglalni a megfelelő járatot és megkaptuk a „jegyeinket”, ami igazából az útlevelünk lesz. Holnap legalábbis kiderül.

A jegyvásárlástól megkönnyebbülten indultunk az óvárosba megnézni a Mu rezidenciát, ami tegnap kimaradt, mert fél órával zárás előtt értünk oda és mivel épp nem esett az eső, inkább sétálgattunk a városban. A Mu család a legbefolyásosabb nemes családja volt Lijiangnak (ők kormányozták a területet), tulajdonképpen a város felvirágoztatása hozzájuk kötődik, mivel három császári dinasztián keresztül is képesek voltak megtartani a hatalmukat. Ami nekem szimpatikus volt, hogy kifejezett figyelmet fordítottak a tudásra és a világ különböző pontjairól is szereztek könyveket, hogy művelődjenek. Ezek közül párat meg is lehetett tekinteni a korábban könyvtárként használt épületben. A rezidenciát több épület is alkotja, ezek mindegyike gyönyörű a maga nemében. Nem győztünk ámélkodni, fotózni. Pláne, hogy kisütött a nap is, amire az előrejelzések alapján egyáltalán nem számítottunk, hiszen egész napra esőt, borongós időt jósoltak.

A rezidenciát bejárva az Oroszlán hegyi kilátóhoz mentünk. Ide egy rövid lépcsőzéssel lehet feljutni (lépcsők, már megint lépcsők..) és a domb tetején egy pagoda fogadja az idelátogatókat, aminek a bejárata felett dongba felirat látható. A dongba a maxi nép vallási írása volt anno és a mai napig ápolják a hagyományt, még dongba oktatók is dolgoznak a városban. Igazából egyfajta képírásról van szó. A pagodába fel is gyalogoltunk (újabb lépcsők), de megérte, mert fentről az egész városra ráláttunk és még a Fekete Sárkány tavat is kiszúrtuk, amihez mindenképpen el akartunk ma menni és reméltük, hogy addig kitart a jó idő. 

A dombról lesétálva szerettem volna inni egy kávét vagy teát, mert éreztem, hogy nem ártana a vérnyomásomnak, úgyhogy megbeszéltük Lacóval, hogy az egyik út közbeni helyre ülünk be, ahonnan kilátás nyílik a városra. Lefelé haladva elmentünk egy kívánság csengő árus mellett, ahol a kihelyezett rengetegféle csengő aranyosan csilingelt a szellőben. Gondolkodtunk rajta, hogy vegyünk, de végül meggondoltuk magunkat és sétáltunk tovább.

Az óvárosba leérve a panoráma kávézót szemeltük ki. Beültünk. Majd kijöttünk. Alig négyezer forintért már tudtam is volna kávézni, de ennek a gondolata js elég volt, hogy felébredjek. Helyette pár utcával lentebb vettünk uzsinak fűszeres tofut, amit már korábban is kifigyeltünk, csak sosem hozta úgy a sors, hogy vegyünk. Ha már kaja, az egész város tele van kis kifőzdékkel meg árusokkal, akik apró de annál finomabb csemegéket árulnak. Reggelizni például virágszirmos sütiket meg a helyi piacon bábát, azaz lepényt vettünk, amit megkent az árus csípős meg sós szószokkal. A fantasztikus reggelit a Mu rezidencia bejáratánál lévő padok egyikén fogyasztottuk el. Egy biztos, ebben a városban nehéz éhen maradni, ráadásul a yunnani ételek igazán ízletesek. Már kipróbáltuk a virágos sütit, a bábá lepényt, a fűszeres szójaszószban áztatott rizstésztát is. A piacon láttunk ennél érdekesebb dolgokat is, mint például a sült bogarat, tücsköt, stb. De ezt egyelőre nem próbáltuk ki. 

A mostani uzsinkat a Piactéren fogyasztottuk el, majd tettünk egy kört a környéken a virágokkal övezett utcákban. Itt megint fotózkodtak velem, ha esetleg már megijedtem volna, hogy unalmas vagyok. Az idő továbbra is csodálatos volt, de azért közeledtek a felhők, úgyhogy elsőként az óváros bejáratához mentünk el, ahol a régen jellemző vízkerekeket lehetett megnézni. Majd elsiettünk a Fekete Sárkány tóhoz. Itt olyan szerencsénk volt, hogy alig hiszem el. Végig sütött a nap, amíg a parkban sétáltunk és a legszebb időben tudtunk fényképet készíteni.

Lacó az egyik oszlopra feltette a gorilla podot, hogy közös fotót készítsünk, ami két kínai hölgynek nagyon megtetszett és még az embereket is segítettek elterelni (konkrétan odébb húztak egy képbe bemászó másik turistát). Nagyon kedvesek voltak, Lacó el is beszélgetett velük pár szót, ők is értékelték, hogy tud kínaiul. A kis közjáték után tettünk egy kört, majd eldöntöttük, hogy felsétálunk a tónál lévő kisebb hegyre, aminek a tetején szintén van egy kilátó. Belépéskor nincs ugyan jegy, de fel kellett írnunk magunkat egy könyvbe. Lacó jegyezte be a nevét és azt, hogy ketten megyünk fel. Ennek elvileg biztonsági oka van, de lefelé nem kellett lejelentenünk magunkat, szóval nem igen értettük, mire fel ez az egész. Kb fél órája másztunk (lépcsőt!!!!!), amikor is kezdtük úgy érezni, hogy ideje lenne jönnie annak a hegytetőnek. Az első lefelé tartó kínai hölgyet megkérdeztük, mennyire van még messze a vége és bár nem értettem, mit mond, Lacó arca sok mindent elárult. Mint kiderült, kb húsz perc még a teteje. Oké, megyünk tovább. Úgy öt perccel később egy újabb kínai hölgy érkezett és öt is megkérdeztük. Ő már fél órát mondott, de nagy kegyesen hozzátette, hogy csak húsz perc, ha tempósan megyünk. Nos, ha a csiga tempós állat, akkor jók vagyunk... Pont egy pavilonnál voltunk (itt-ott kialakítottak kis pihenőket), megálltunk hát pihenni és aztán visszafordultunk. Tíz nap menetelés után nem éreztük magunkban az erőt vagy csít vagy akármit az újabb milliónyi lépcsőhöz. Inkább lesétáltunk a hegyről (a hegy feléről). Út közben szembejöt egy európai pár, akik nekünk tették fel a milliót érő kérdést, hogy tulajdonképpen még mennyit kellene menni a tetejéig... Ők sem örültek meg a fél óra hallatán és mikor mondtuk nekik a mi döntésünket, ők is a pavilonos végállomást preferálták.

Lent még tettünk egy kört a tónál, közben megleptünk egy koreai párt a hatalmas párszavas koreai tudásunkkal és gyönyörködtünk a látványban. 

A tótól visszaindultunk az óvárosba és elhaladva egy tea árus mellett úgy döntöttünk, hogy betérünk yunnani teát venni. A bácsi végig mutogatta a teljes kínálatot, de furcsa mód a legtöbb tea vörös tea, valószínűleg itt ez a leginkább fogyasztott. Nagy lapos kerek lepény formában árulják a teát, mi is ilyen kiszerelésben vettünk végül egy kis gondolkodás után. A bácsi rendkívül csalódott volt, hogy csak egyet viszünk.

Az óvárosba visszatérve először egy bucis árust kerestünk fel, ahol tegnap is hatalmas sor állt, akkor nem vártuk ki. De most sem. Egész egyszerűen akkora a sor és annyira lassan haladt, hogy nem érte meg éhesen várni. Egyébként azért haladt lassan, mert aki sorra került, rögtön egy tálcányi bucit vett, így nem győzte sütni az adagokat az ürge. Viszont bár illatra isteninek ígérkezett, látványra egy muffinra vártak, szóval végül kiálltunk és megkerestük a Lonely Planet által ajánlott éttermet. Nem találtuk meg. Viszont még tegnap kiszagoltam egy jó helyet (nem vicc, konkrétan annyira finom illat jött bentről, hogy megjegyeztem, hol van), így a csak kínai étlappal szolgáló Little Chef Private Kitchens nevű helyre ültünk be enni. Kép alapján kiválasztottunk három ételt (utánunk egy német pár is bejött a helyre, de látva a kínai étlapot, kimenekültek - bánhatják!), amik rettentő szuper választásnak bizonyultak. Rendeltünk egy hot potot, amiben sertésborda, chilli, gomba, fokhagyma, paprika, uborka volt, kértünk egy adag tésztát, amiről kiderült, hogy vékony gomba, illetve sült tofut kaptunk még, ami kívül sült, belül pillecukorhoz hasonlított az állaga. Kértünk még helyi sört is, ami könnyű, egyáltalán nem erős. Olyan jól laktunk, hogy ezt a vacsit is biztos emlegetni fogjuk még egy ideig.

Még nem akartunk hazamenni, meg előző nap kinéztem egy papírboltot, ahol dongba papírból készült termékeket árultak, köztük naplókat is. Naná, hogy egyből megtetszett, de előző nap még hezitáltam. Végül ma visszamentünk és vettünk egyet, amibe a helyi dongba tanító bele is írt egy szót a kérésünkre.

Ezt az utcát még a boltba menet találtuk:

Ezzel zárult a lijiangi kiruccanás, holnap irány vonattal Kunming.