Mindjárt újra Kína!! 

Suzhou régi része tele van kanálisokkal, ráadásul pont az egyik legismertebb utcában szálltunk meg, így egyből élvezhettük a látványt. Nos, a kanálisos helyek hátránya a pára, ezt saját bőrünkön tapasztalhattuk meg, ugyanis elkapott minket a nyári meleg. Mivel egyikünk sem tartozik a hőkedvelők közé, igencsak szenvedtünk (főleg én). No de sebaj, igyekeztünk a legtöbbet kihozni a napból, hiszen este vonatoztunk tovább Shanghaiba. 

Reggel az első dolgunk a reggeli felkutatása volt természetesen. Legnagyobb bánatunkra a városiak nem igen siették el a felkelést, mert 9-kor még csak alig 1-2 árus volt nyitva. Márpedig mi mindenképpen valami suzhou-it szerettünk volna enni. Így esett a választásunk egy hússal töltött lepényre, amit egy nénike árult. Finom volt, de azért még éhesek maradtunk, szóval egy Hefu Noodles nevű helyre is beültünk és ketten együtt ettünk zöldséges pirított tésztát. Egyébként ez a hely egy étteremlánc tagja, Shanghaiban már ettünk egy ugyanilyenben és elégedettek voltunk akkor és most is. 

Elsőként a Szerény Adminisztrátor Kertjébe tartottunk, de sikerült szokásunkhoz híven cikk-cakkban közlekedni, így képet kaptunk a környező utcákról is. Néhol egy lopott pillantással még a lakásokba is be tudtunk kukkantani.. Sokan pedig kint szárították a ruhájukat az utcán, amitől séta közben olyan érzésem lett, mintha a házak hátsó kertjében lennék. 

A Szerény Adminisztrátor Kertje mindkettőnknek nagyon tetszett a maga nyugalmával. Itt elég sok időt eldöntöttünk, de a nagy meleg miatt jól is esett a zöld, árnyékos kertekben sétálgatni. 

A kert után a Beisi Ta nevű pagodához igyekeztünk, de először megleptük magunkat egy fagyival. Melegben muszáj volt... Az ingyenesen látogatható pagoda előtt egy hatalmas Pu-taj (nevető Buddha) szobor kapott helyet. Azóta megnéztem, hogy elvileg a bőség, szerencse jelképe. Ezt sajnos telefonnal nem fotóztam, pedig egy jelenség.. 

A pagodától a Tigris-hegyre és a Shangtang útra szerettünk volna eljutni, ami kicsit kalandosan sikerüt. Mert minden kínai, akit megkérdeztünk, másfele irányított minket (busszal akartunk menni). Végül eljutottunk, de addig rohangáltunk egy sort. 

A Tigris-hegyen álló ferde pagoda (ebből a szögből kevésbé látványos, de 2,3 métert dől a talapzathoz képest):

A pagodától elindultunk a Shangtang utcán, de először nem értettük, mi izgi annyira, bár mi egészen az elejétől, a nem turistáknak szánt részétől kezdtük bejárni. Nem bántuk egyáltalán, Lacó még a ránk "vájguozsön",  azaz "idegen" felkiáltással mutogató gyerekeknek a "Magyarországot" is megtanította, kisebb nevetgélés közepette. Az utca elején egyébként meglehetős szegénységben laknak az emberek (nekünk úgy tűnt), de láttunk nagyon kedves jeleneteket, például ahogy az iskola kapujában a gyerekek a robogóval érkező szüleiket várták. Amikor elérkeztünk az utca nagyközönségnek ajánlott részére, megértettük, mire a hírnév (a pekingi nyári palota azonos nevű részét erről a helyről mintázták). Valóban bájos a városnak ez a része, bár kicsit hirtelen volt a váltás az életüket élő helyiekkel és a zsibongó látogatókkal teli utcarész között. 

Bevallom, itt már rendesen kínlódtam a melegtől, pedig szerintem ez még távolról sem a nyári átlag. 

A Shangtang után visszatértünk a szállásunk környékére, vacsiztunk egyet (rákos wonton, ami levesben felszolgált töltött gombócokat jelent), majd kibattyogtunk a vasútállomásra, ami a meleg párában nagy táskákkal igazi élvezet volt. A vonaton szusszanhattunk és a már jól megszokott kényelemben suhantunk Shanghai felé. (Akaratlanul összehasonlítgatjuk a MÁV szolgáltatásaival, de azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi a jobb vasúti opciót választottuk, azért itt is megvannak a lassabb hagyományos vonatok. Nem annyival drágább a gyors, de időben sokkal inkább megérte ezt választani.) 

Ma Shanghait jártuk be, de találtunk ismét újdonságot. Elsőként a szobacsere kérdését intéztük el, mert ablaktalan szobában voltunk és anno úgy gondoltuk, ezzel nem lesz semmi gond (kicsit klausztrofób). Persze, mit finnyáskodunk, de ha lehet változtatni, akkor inkább legyen ablakunk, hogy beengedhessük a friss shanghai levegőt (most az előrejelzések ellenére jó amúgy). Szerencsére a recepciós srác nagyon segítőkész volt, még később a reggeliző helyre is adott tanácsot. 

Reggelizni tehát a közeli piacra mentünk és a legutóbbi alkalommal már kipróbált wrapos finomságot ettük. Persze nem akárhogyan! Mivel a szállásunk relatív közel volt a Bundhoz, kisétáltunk oda és a felhőkarcolók társaságában fogyasztottuk el a szerzeményünket. 

A piacon vettünk még mandrancsot is. Mivel Lac beszél kínaiul, látványos, ahogy a helyiek megnyílnak, miután megszólal kínaiul. Ma persze meg is mosolyogtak minket, mert Lac a pekingi kiejtést tanulja, ami itt viccesnek hat. 

Ezt követően a régi shanghai részhez, a Zhujiajiao negyedbe, mentünk röpke 1 órányi vonatúttal. Na, itt megint folyékony halmazállapotot vettünk fel. Most jobban bírtuk, mint tegnap és fagyi helyett az itt nagyon menő, utcán kapható üdítők egyikét próbáltuk ki, a választásunk a grapefruitos zöld teára esett. 

Kicsit hasonló volt a suzhou-i élményhez a városrész, mert itt is csatornák szegélyezték az utcákat. Mindenhol csónakok jártak, a látogatók pedig a hajókázás után a rengeteg árus valamelyikénél ajándékokat vásárolhattak vagy megebédelhettek. Vagy félmeztelenül lepacsizhattak a gyanútlan szőkével - ahogy velem történt, ugyanis egy srác kétperces monológot hadart el nekem angolul (kb. "hello, mizujs, üdv itt, érezd jól magad, örültem, hogy megismertelek, stb), meg pacsiztunk. Laza. 

Mi nem voltunk még éhesek, így úgy döntöttünk, visszamegyünk a városközpontba és ott fogunk ebédelni, valamint utoljára kimegyünk a Bundra. 

A többiről már élőben jelentkezünk.. :) 

Mivel szombaton nem írtam, egyben töltöm fel azt és a mai napot is.

Szombat reggel az ablakon kinézve rögtön nyúltunk a telefonhoz, hogy megnézzük a levegő minőségére vonatkozó előrejelzéseket. Összehasonlításképp: egy átlag budapesti nap mondjuk 56-65 érték körül mozoghat (ez adott mennyiségű levegőben lévő káros anyagok száma), addig Pekingben ez most 242 volt. Sokat nem gondolkodtam és már pakoltam is be a maszkot, hogy viselhessük. Ugyanis nekem már az előző napi szmog is soknak bizonyult (utólag néztük, 165 volt), attól is köhögtem meg kapart a torkom folyamatosan. Bár nem repestünk az örömtől, hogy ilyen időben járjuk be a maradék látnivalókat, annak azért örültünk, hogy a Tiananmen teret, a Tiltott Várost és a Nagy Falat szép időben láthattuk, illetve a Nyári Palotát is viszonylag rendesen megnézhettük. Reggelinek most valamilyen krémes croissant-t vettünk, majd elindultunk megkeresni a nem túl messze jelzett első programunkat, a Mennyek templomát. Út közben átmentünk egy gyalogos felüljárón, amire híresebb fizikai képleteket raktak ki. Hogy miért, ne kérdezzétek, de megörültünk neki.

A Mennyek templomát a nap során mindenképp meg szerettük volna látogatni, mert ott található a szintén Peking jelképének tekinthető A Jó Aratásért Imádkozás Terme (Hall of Prayer for Good Garvest). Mint a legtöbb látnivalót, ezt is egy hatalmas park vette körbe, tulajdonképpen a Mennyek temploma a parkra utal. Itt, a rosszabb levegő ellenére is rengetegen sétáltak, játszottak vagy épp táncoltak. A kínaiak az eddig látottak alapján imádnak táncolni és szívesen mennek ki közterekre, hogy hódoljanak ennek a hobbijuknak. Az egyik táncpár pl tangózott, távolabb csoportban gyakoroltak valami formációt. Még egy csapat nyugdíjast is láttunk, akik kardozni tanultak (tessék, jedi-kiképzés virágillatban). Megálltunk egy idősebb párnál is, akik valamilyen rockys zenére ropták és elképesztően ruganyosan, jó érzékkel táncoltak. Nekem különösen a bácsi volt szimpatikus, aki napszemüvegben, fejkendőben és rocker pólóban irtó menőn nézett ki. A parkról egyébként azt kell tudni, hogy több épület található itt, amiknek mindnek szerepe volt az uralkodó évente tartott szertartásos körútján, amin a megfelelő termésért imádkozott. Az első állomása az Önmegtartóztatás/Böjtölés palotája (több neve is volt angolul, Fasting vagy Abstinence palace). Itt gyakorlatilag puritán körülmények között töltött el egy bizonyos időt a császár, böjtölt, egyszerű ruhát viselt, nem beszélhetett. Ha egy cserfesebb uralkodóról volt szó, biztosan nagyon várták ezt az időszakot a szolgálók. Számunkra itt akadt egy kis értetlenség, mert bár kombinált jegyet vettünk a parkhoz, tehát elvileg mindenhova beengednek, ide mégsem akartak átengedni. Mint kiderült, kérni kellett a bejáratánál egy újabb jegyet, ami nem kerül pluszba, csak éppen azt lyukasztják ki, nem a kombinált jegyet. Szegény császár hiába böjtölt, ha cserébe most meg pazarolnak a helyszínen.

Az uralkodó a megfelelő önmegtartóztatás után a Kerek Márvány Oltárhoz ment, ami nevéhez híven kerek és márvány. Ez amúgy elég földöntúli látványt nyújtott a szmogos környezetben.

Miután jól körbejártuk a kerek teret ( :) ), elindultunk a fő látványossághoz, az aratás terméhez, amit én következetesen szüretelés termének hívtam. Elég vad történelmet élt meg ez a hely is, mert a brit-francia szövetség (kik mások, a nyári palota óta tudjuk, hogy mindent ők csinálnak) egy ideig főhadiszállásként használta, mikor megszállták a várost. Biztos, nagyon odafigyeltek és tiszteletben tartották a hely szentségét... Viszont nagyrészt mindegyik épülethez tartozott egy kisebb kiállítás is, ami bemutatta a múltját és a felújítási folyamatot is. Sok angol kiírás nincs, de így is érdemes volt végignézni, mert a régi fotók, tárgyak sokat elárulnak a történelemről. Például látható egy 1949 körüli (pontosan nem emlékszem) fénykép, amin egy amerikai attasé szerepel. A képre ő maga ráfirkálta, hogy „A jó aratásért imádkozás terménél, Stephen”. Az emberek nem változnak, minden korban és országban ugyanolyanok vagyunk, meg akarjuk őrizni az emlékeinket. A teremnél elég sokan voltak, de még a tűrhető mennyiség, viszont ennek ellenére kaptunk pár könyököt a vesénkbe, egyeseket az sem zavart, hogy épp fotóztunk, simán bebújtak a kitartott karunk alatt fényképezni.

A parkot sikerült elég részletesen bejárnunk és mivel el is telt az ebédidő, a város másik részén lévő Lama templom előtt az ebédre szavaztunk. Szerintem valamit n agyon elbénázunk Pekingben, mert sosem találunk olyan igazi kis kifőzdéket, mint amikbe eddig minden városban belebotlottunk. Nem akartuk húzni az időt, így beültünk egy szimpatikusabb étterembe, amiről kiderült, hogy tibeti ételeket szolgálnak fel. Némi hezitálás után (vacsira pekingi kacsát terveztünk, így most nem akartunk sokat enni) a leves mellett döntöttünk. Volt kicsi és nagy adag és kézzel elmutogatta a pincér, kb mekkora a nagy, ami alapján úgy ítéltük meg, hogy azért mégiscsak a nagyobbat kérjük. Azt hiszem, kicsit alábecsülte a mutogatással a méretet a pincér.

A levessel eltelve elsétáltunk a Lama templomhoz. Azért láma, mert buddhista templomról van szó. Itt folyamatosan füstölőztek, ami az amúgy sem tiszta levegőt tovább rontotta. A hely leghíresebbje az egyetlen szantálfából kifaragott 28 méter magas álló Buddha. Ez még a Guinness rekordok könyvébe is bekerült.

Nem tudom, mennyit tölthettünk el a templomnál, de a végére igencsak elegem lett a füstölőkből. Szóval vágytunk egy kis „friss” levegőre, amit a Beihai parkban gondoltunk szippantani (maszkban). A park hatalmas és ide most csak sima belépőt vettünk. A legtöbb, ha nem mindegyik, park fizetős egyébként. Sajnos a szmog miatt elég gyenge látási viszonyokat tapasztaltunk, pedig a park egy tavat ölel körül és pavilonok, kis kertek sorakoznak végig.

A tó túloldalán egy dagoba látható, amit mi inkább csak odaképzeltünk. Na jó, ennyire azért nem volt durva, láttuk mi is. 

A park sarkában leültünk egy kicsit és figyeltük a sárkányeregetőket, miközben az esti vacsi menetrendjét próbáltuk kitalálni. Végül visszamentünk a Qianmen utcára, ahol a régi villamos fut. Itt és a környező mellékutcákban sétálgattunk és végül egy népszerűnek tűnő helyre beültünk pekingi kacsázni. A vacsink elején még egy ajándék levest is kaptunk, mert a mellettünk ülő két srác fél adag leves helyett két levest kapott, így az egyik tálat nekünk adták (ezt úgy tessék elképzelni, hogy egy egész fazéknyi levest kaptunk). Jól indult a vacsi! A kacsa isteni, a szószok fenségesek, a második ételként kért zöldséges tál zamatos volt. Egész végig jóízűen falatoztunk.

Összességében a szmog ellenére klassz napunk kerekedett. Furcsa, hogy a rossz levegő nem ijesztette meg a pekingieket, mert csak páran viseltek maszkot. Ehelyett ugyanúgy végezték a dolgukat, mint bármelyik mások napon. Szerencsére estére jött egy nagyobb szél és elfújta az egészet és egész normális levegőnk lett, ami még vasárnap is kitartott.

A vasárnap reggelünk összepakolással telt. Reggelinek megint gombócoztunk, illetve végül ebédre is azt vettünk, amit a vonaton fogyasztottunk el. A csomagjainkat a portán hagyva a Nanhai park felé vettük az irányt, gondoltuk, a szép napsütésben sétálunk még egy jót. Egy bibi volt csak, hogy mindenhol katonák sorakoztak. Az egyikük nagyon unhatta az ácsorgást, mert mikor meglátott minket, mosolyogva integetett nekünk. Egyébként mindegyik katona olyan fiatalnak tűnik. A park, mint kiderült, a kormánynak van fenntartva, a sima nép nem látogathatja (sajnos mi is csak sima nép vagyunk). Legyen, akkor most kicsit feleslegesen sétáltunk, de a közelben volt a Jingshan park, aminek a dombját a Tiltott város alapjának kiásásakor felhalmozott földből emeltek. Ennek a tetejére egy pavilon került, ahonnan remekül belátni az egész Tiltott várost.

A park elképesztően rendezett, tele virágokkal, lugasokkal. Látszik, hogy folyamatosan gondozzák. Az egyik részen az ültetett virágokról kihelyeztek ismertető táblákat is. Sehol egy graffiti vagy szemét (tény, hogy a takarítók folyamatosan dolgoznak, ha akarna valaki sem lenne esélye szemetelni).

Rövid andalgásra volt csak időnk, mert fél 3-kor indult a vonatunk Suzhou-ba. Azért út közben felfedeztünk egy vicces táblát, ami nekem leginkább annyit mond, hogy a Trabantot tilos felrobbantani. 

Illetve, mindenhol picike kis autók járnak, de eddig ez a rózsaszínű a legtutibb (a fehér is pici amúgy). Legszívesebben hazavinném kézipoggyászként. 

A hostelbe fél 2-re sikerült visszaérni, nekem addigra nagyon fájt már a lábam. Végül is 2 hét kemény sétálgatás van mindkettőben, a napi átlag 20 kilométeres távjaink megvoltak itt is, mint Londonban. Na, de azért ne sajnáljunk nagyon (biztos sajnáltatok), a vonaton 300 km/h sebességgel ültünk 5,5 órán keresztül. A pekingi állomáson hálát adtunk az eszünknek, hogy korábban már lecsekkoltuk az állomást, mert ez tényleg hatalmas. Ráadásul most sokan is vártak a vonatokra, így külön örültünk, hogy tudtuk, merre kell mennünk.

Nem akadtunk semmi nehézségbe, bár már a kapunál álltunk (itt is van beszálló kapu), amikor egy bácsi odalépett hozzánk és meglehetősen erőszakosan valami VIP váró felé akart minket terelni. Egyrészt 30 perc volt hátra a vonatindulásig, másrészt gyanús lett, hogy senki nem megy el vele és valahogy többnyire a külföldieket célozza, így nem mentünk vele. Kicsit olyan érzésünk volt, hogy betaszigál egy váróba, ahol aztán kötelező fizetni vagy venni valamit. Nem, köszönjük, mi boldog másodosztályosok vagyunk. Pláne, hogy a kapunál viszonylag elöl álltunk és nem akartuk feladni a remek pozíciónkat.

A vonatúton farmok mellett haladtunk el, ahol rendszerint egy táblán egy ember dolgozott. Ami megmozgatta a fantáziámat, hogy vajon mik azok a kis földhalmok a veteményesek közepén vagy szélén, amik mellett olykor kőtábla is volt és piros virágot tettek a tetejükre. Nekem síroknak tűntek, de furcsa lenne, ha a termés közé temetkeznének. Városok mellett is elhaladtunk. Ezekből általában a tömbházakat láttuk csak, de szinte mindenhol volt legalább egy kiemelkedő épület, amit nyilvánvalóan a város jelképének szántak.

 Suzhouba érve egyből a szállásra siertünk, ami pont az egyik leghíresebb utcán található. 

U.i.: mivel a legtöbb helyszínről olyankor írok, mikor nincs internetem, így a nevek magyar változatai biztos nem felelnek meg a hivatalos fordításnak.

Reggelinek ma gombócoztunk a már jól bejáratott kis kifőzdénél. Elfogyasztása után a Nyári palota felé vettük az irányt, ami kicsit távolabb esett tőlünk, úgy 30 percet kellett metróznunk. Beálltam a sorba és most mindenki máshoz hasonlóan én is a telefonomat babráltam végig. A palotába érve látszott, hogy ma nem lesz kifogástalan időnk, ugyanis a néha előbukkanó kék ég ellenére sűrű szmog lepett el minket. A látótávolság nem volt annyira rossz (de olyan jó sem), viszont a folyamatos torokkaparás és köhögés jelezte, hogy bizony ezt a levegőt nem szívnám hosszú ideig. Ilyen rossz levegő eddig még nem volt itt, mert például Shangaiban a pára is hozzátett a dolgokhoz, itt viszont minden "köd" csakis por meg szmog. Rendszeresen locsolják az utakat, gondolom pont a por megkötésére. Ebben az időben indultunk tehát felfedezni a Nyári palotát.

Palota alatt többnyire egy hatalmas parkot kell érteni, aminek a területén több templom, pavilon és különféle lakrészek kaptak helyet. Leginkább Cixi özvegy császárnéhoz köthető a hely (1861-től 1908-ig uralkodott a háttérből), hiszen ő nagyrészt itt töltötte mindennapjait és miközben a népe éhezett, ő hatalmas összegeket költött a felújításokra és saját születésnapi ünnepségeire. Nagyjából őt úgy tudnám jellemezni, hogy a császári kor bukása sokban köszönhető neki - megakadályozta Tongzhi és Guangxu császárok reform kísérleteit (fia és unokaöccse), nem foglalkozott az országa történéseivel és elhatárolódott minden újítástól. Jól példázza őt az a történet, miszerint kapott ajándékba egy autót, ami akkoriban ritkaságnak számított. Nem tetszett neki, hogy a sofőr előtte ül, így meghagyta, hogy csak térdelve vezethetik az autót, ha ő utazik (ami nyilvánvalóan nem megvalósítható), mert úgy a sofőr feje nem lesz véletlen sem magasabban, mint az övé. Mondanom sem kell, hogy nem rendeltek tömegével autókat a palota részére..

Maga apark elképesztően hangulatos. A Suzhou utca kifejezetten tetszett. Itt egy kis öböl köré épültek üzletek és az egyes részeken fehér kőhíd vezet át. Az egyetlen, ami rontotta az összképet, hogy a légicsatorna pont felettünk haladt. 

A park többi részén még a sámánista-buddhista templomot, a hosszú folyosót, a bronz pavilont és a márvány hajót emelném ki. Utóbbi szintén Cixi fényűzési mániájának bizonyítéka. A legtöbb látnivalónál tábla hirdette, hogy az újjáépített állapotát látjuk, ugyanis szinte az egész parkot 1860-ban közös egyetértésben lerombolták a franciák és a britek. Az 1880-as években állították a legtöbbet helyre, hogy aztán az 1902-es Boxer lázadás során megint leromboljanak pár épületet. 

A parkban olyan kettőig sétálgattunk, közben meg is éheztünk. Utolsónak mindenképp meg akartuk tekinteni a kis szigetet a tizenhétlukú hídnál. A szigeten Cixi imádkozott szárazság idején esőért.

Ha már megéheztünk, enni olyan helyre szerettünk volna menni, ahol a street food mellett beülni is lehet valahova. Így a Huo Hai negyedbe mentünk. Kisebb kóválygásba megint belekerült, hogy végre beüljünk valahova, ugyanis a Huo Hai kifejezetten turistás környék és hiányoltuk a nem elnyugatiasított éttermeket (a Corona és a brit zászlók valahogy nem a tradicionális kínai hangulatra utaltak). Nagy nehezen találtunk egy kajáldát, ahol kung bao csirkét és fafülgombás-uborkás csirkét ettünk rizzsel (a sok tészta után megváltás rizst ennni). Meg rendeltünk előételnek valami borsós sütit, ami gyakorlatilag tömmbé formázott sárgaborsó püré volt. Bár szeretjük a borsót, nem ezzel laktunk jól...a csirkés ételek viszont szuperek voltak, legalábbis nekünk épp azt adták, amire vágytunk.

Az étteremtől a Dob és Harangtorony kettőséhez sétáltunk el. Útközben megálltunk egy mosdóban (200 méterenként volt egy, nem túlzok, egyik elméletünk, hogy talán nincs egyes házakban saját?) és az eddigiek közül ez vitte a prímet. Lehet találgatni, miért. 

Továbbhaladva belefutottunk egy csapat táblajátékot a szabadban játszó idősre. Épp rájuk mosolyogtunk, mikor ezt a szent pillanatot jelölték ki, hogy oltári köpéssel és rottyantással örvendeztessenek meg mindenkit. Percekig könnyeztem a nevetéstől, ez ritka otthon, valljuk be. Másik véglet, ha már idősek és ritkaság, hogy itt mindenki tiniket megszégyenítő módon használja a mobiltelefont. Fotózgatnak, csetelnek, ezzel fizetnek...arról ne is beszéljünk, hogy minden parkban van tornaeszköz és a legtöbb foglalt szokott lenni, valamint az összes túraútvonalon is ugyanúgy mennek előre, mint bárki más. Példát vehetünk a kínai idősekről (akik ilyen fittek, nem a rotyisról).

A metrón megtudtuk, hogy a szippantós munkások értünk vannak. Várakozáskor futott egy videó a kivetítőn és bemutatott egy szippantósként dolgozó nőt, aki esténként boxolni jár. Nappal pedig mindenki segít neki, hogy könnyebben végezhesse a munkáját (pl. eltolja a tini a biciklit a csatornafedőről,stb). Mindehhez magasztos zene ment aláfestésnek. A metróban ilyeneket tanulunk minden nap. 

Este a szállásra visszaérve felfedeztük, hogy a takarító kidobta a pálinkánkat. Erről még eszembe jutott, hogy ma belefutottunk egy magyar turistacsoportba, akik legalább annyira meglepődtek rajtunk, mint mi rajtuk. Eddig szinte csak francia, amerikai (plusz brit, ausztrál), német, spanyol utazókkal találkoztunk. 

Ahogy írtam,  a Fal után visszamentünk a hostelbe felfrissülni. Egy rövid szusszanás után elindultunk sétálni a környező sétálóutcákon. Igazából sok mindent nem tudtunk mára már tervezni, mert még el akartunk menni megvenni a vasárnapi vonatjegyeket is Suzhou-ba. Így végül tényleg csak mászkáltunk és felfedeztük a szállásunk környékét. Szuper helyen lakunk, csupa élettel teli, színes utcácska, éttermek, utca kifőzdék, árusok.. Tegnap este már elkavarodtunk egy kicsit arra, de nem jártuk be nagyon. Ezért most ez pont jó program volt a megfáradt lábainknak a jegyvétel előtt. Falatoztunk egy számunkra új fajta gombócot, ami rizses sertéshússal volt töltve. Ízletes, szaftos gombócokat ettünk, tökéletes nyammognivaló estére.

Ez a központi utca (Qianmen utca), ahol egy retro villamos fut olykor (amit teljesen véletlenül láttunk is). 

A sétát követően a vasútállomásra siettünk, reménykedve, hogy este nem lesz tömeg és sikerül emberi időben megvenni a jegyeket. Szerencsére valóban jókor mentünk, mert Lacó egyből oda is lépett az egyik szabad kasszához. Maga az állomás nem az, amire érkeztünk Pingyao-ból (Nyugatira érkeztünk és most a Déli kellett nekünk, onnan indul majd a vonat Suzhou-ba), kavarogtunk is egy kicsit. Biztos csak mi voltunk bénák, de az egyetlen jegyirodát a földszinten zárva találtuk és sehol sem volt kiírva, hogy lenne másik. Rövid kérdezősködés után kiderült, hogy van a második szinten is (igen, több szintes az állomás..). De mégis hogyan lehet oda feljutni? Kirohantunk, visszarohantunk, majd végül kintről újra bementünk. Sikerült megtalálni, de ugyanezt eljátszottuk visszafele is, amikor a tűzlépcsőt találtuk egyetlen megoldásnak a metróhoz jutásra. Elég fura érzés volt Kínában egy hangárnyi állomás tűzlépcsőjén mászkálni, csak munketten..  Egyre viszont jó volt ez a macera, legalább "élesben" tudni fogjuk, merre kell mennünk (remélem). 

Jegyvétel után vettünk még egy adag gombócot kései vacsinak, majd irány a hostel, lassan alszunk, elfáradtunk mindketten. 

Tegnapi kis színes: amikor a Tienanmen térhez álltunk sorba, Lac elnevette magát, mert épp hallotta, hogy a mögöttünk álló kínai bácsikák az előttünk várakozó csajszi kínai tetkóján mulattak. Ugyanis a lányon lévő felirat két karakterből állt és a másodiknak semmi értelme nem volt. Szóval nem árt vigyázni, mit tetováltat magára az ember...(ezek szerint igazak a pletykák, miszerint a kínai jeles tetkók nagy százalékban hülyeséget jelentenek)
A másik, hogy itt mindenki jégkrémet eszik. Állandóan. Tegnap a palotánál már én sem bírtam tovább és vettünk egy kis doboz vanília fagyit (amiről nem régen megtudtuk, hogyan készül, de nem osztom meg veletek, hogy ti továbbra is boldog tudatlanságban ehessetek vaníliás jégkrémet).

A mai programunk a Nagy Fal. Reggel fél 8-kor indult a hosteles kirándulás, úgyhogy időben kelni kellett. A túra a fal egyik kevésbé látogatott szakaszára vitt, aminek külön örültünk, mert így a maga teljességében megélhettük a látványt. Nem egyszerű ám megmászni azt a kijelölt 7 tornyon átívelő utat.. Végig meredeken emelkedő lépcsősoron vagy sima köveken kell menni, és igencsak megnehezítette a haladást a lépcsőfokok eltérő mérete. Reggelire csak péksütit tudtunk most enni (sajnos), ami távolról sem jelentett olyan jó energiaforrást, mint pl. a huangshani reggelink. Ez a negyedik toronynál gondot is okozott, mert leesett a vércukrom, szóval hosszabb ideig megálltunk, hogy magamhoz térhessek (nem lett semmi gond, kis banán és keksz után visszanyertem az erőmet). A séta után kaptunk ebédet, ami nagyon finomnak bizonyult és tökéletes volt a fárasztó nap után. Egyébként úgy 3 órát töltöttünk a falon, igyekeztünk kiélvezni a látványt (a képeken nem annyira látszik, de szép napos időt fogtunk ki, kis párával).

Érkezésünkkor Steve, a kínai idegenvezetőnk elmesélt két történetet, hogy kicsit ráhangoljon minket a hely történelmi múltjára is (egy kis busznyi turista, németek, franciák, amerikaiak és ausztrálok). Az egyik történet arról szólt, hogy a fal építésekor egy nő elveszítette a férjét. Emiatt annyit és addig sírt, amíg a fal le nem omlott a könnyeitől. A másik sztori nem igazi legenda, Steve csak azért mesélte el, mert a családjában minden generáció ezzel vicceli meg a következőt. Mégpedig, hogy Csin Si Huang-ti azért építtette meg a falat, mert álmot látott. Az első álom szerint az életében lévő nők nagyon szépek lesznek. Ez az álom teljesült, de az anyja szebbé fiatalodott, mint a felesége. Ezért el akarta venni az anyját, mire azt álmodta, hogy ezt csak akkor teheti meg, ha megépíti a falat. Persze ez nem igazi legenda, hiszen a fal a mongol és más népek behatolásai miatt épült. De vicces volt, ahogy Steve elmesélte.

És hogy milyen ott sétálni, ahol százezrek adták az életüket építés közben és most a világ egyik ember építette csodája? Elmondani lehetetlen, jöjjenek inkább a képek.

Ma a Tiltott városba és a Tienanmen térre sétáltunk el. A térre nem találtuk az átjutást, de egy kedves kínai srác elkísért minket. Bejutni kb 20 perces sor árán lehetett csak,  ugyanis táskaellenőrzést tarzottak itt is. A téren is sokan voltak, de azért lehetett fotózni. A Tiltott városba könnyebb volt bejutni, mégcsak sor sem volt, szóval besuhantunk.  Ami vicces, hogy az első audioguide-om nem működött rendesen, így már bent le akartam cseréltetni, amikor Lacónak feltűnt, hogy van magyar verzió. Gondoltuk, legyen, hallgassuk a tudnivalókat magyarul. Ez okozott pár mókás pillanatot, mert feltételezhetően egy magyarul tudó kínai hölgy olvasta fel a fordítást és volt pár nem túl magyaros frázis, valamint a hangsúlyozást is szoknunk kellett. Lacó az első pár helyről nem is nagyon értette, mit beszél. A végén már közös kis poénjaink voltak az ismeretlen hölggyel, aki kedvesen minden helyszín után elmondta, hogy ennyit elég tudnunk, amit hallottunk. 

Maga a palota komplexum impozáns és gyönyörű, viszont tényleg rá kell szánni az időt.. Mi kb 6 órát töltöttünk bent. Kicsit telítődtünk a végére. Mondjuk sokat segített, hogy számtalan dokumentumfilmet láttam már a Tiltott városról, így külön izgi volt megfigyelni az eddig csak képernyőn látott dolgokat. Ezek egyike a hatalmas márvány, ami az egyik nagy lépcsősort díszíti (A mennyei tisztaság palotájánál - Palace of Heavenly Purity). Az ehhez szükséges márványtömböket anno jégen csúsztatva szállították Pekingbe több száz kilométerről. Ezek után bárki merjen panaszkodni a munkájára. 

Az uralkodói kertben lévő pavilon. 

A kert azért érdekes, mert itt kapott helyet Sir Reginald Johnston lakrésze is, ő tanította angolra Puyit, az utolsó császárt. 

Volt egy leégett pavilon is a keleti lakrészek között (többterületre oszlik a palota,  a központi palotákat két oldalról a nyugati és a keleti lakrészek, pavilonok fogják közre. Ezek többek között az ágyasok lakhelyei voltak (de nem kizárólag). 

Még a Kilenc sárkány fala,  ami szintén híres. 

Este vacsi és a Wangfujing utca után (bevásárló és kaja utca) még elsétáltumk a Tienanmen térre.

És hogy valami kellemessel zárjam.. Eddig nem nagyon láttunk semmi bizarrt.  De a Wangfujingon belebotlottunk egy árusba, aki kis skorpiókat árult nyárson. Még mozogtak. Ki szeretne otthonra ajándékba? 

Reggel negyed 8-kor keltünk, hogy még legyen időnk bejárni a hátralévő látnivalókat Pingyaoban. A reggeliről már írtam, úgyhogy láthattátok, nem indult rosszul a napunk. Gyors összepakolást követően leadtuk a táskákat megőrzésre a hostelben és elindultunk. Elsőnek egy családi házat néztünk meg, ami a Houbanwai (azt hiszem) családé volt régen. A porta több épületből áll és az egyes lakrészeket berendezve is megtekinthettük. Érdekes belegondolni, hogy vajon hogyan élhettek anno ott az emberek, ahol épp sétálunk, egykor ők is pont ott sétáltak vagy siettek a dolgukra. Sajnos a legtöbb relikviához kínai szöveg tartozott, de azért minden helyiséghez kitettek egy összefoglalást angolul is, ami sokat segített a hely megértésében.

A második állomásunk a bank épülete volt. Erre csak annyit tudok mondani, hogy lenyűgöző a kínai hatékonyság és rendszerszemlélet! Minden volt: könyvelők, asszisztensek, fiókvezetők, menedzserek, befektetők, akiknek időnként elszámoltak.. Azt külön kihangsúlyozták, hogy fő erénynek a bizalmat tartották és emiatt állandóan ellenőrizték a dolgozókat is, valamint sokat adtak arra, hogy minden ígéret és szerződés rendben be legyen tartva a bank részéről. A banknak természetesen régen is külön kincstára volt, azt is megnéztük a föld alatt. A kurátorok kitettek viaszbábukat is, hogy még inkább átérezhessük, milyen lehetett akkoriban a hely.

Amit még nagyon ajánlottak nekünk, az a fegyveres eszkortok múzeuma volt. Eszkort alatt először fogalmunk sem volt, mire gondoljunk, azt hittük, a nemesek őreit nevezték el így vagy valamilyen személyi kíséretet (nem tudom, mi lenne a hivatalos fordítás, de angolul escort volt, így ennél maradok). Mint kiderült kb a harmadik teremben, az eszkortok az áruszállításban játszottak nagy szerepet. Kiképzett testőrség voltak, akik maguk felügyelték és kísérték a szállítmányokat, amiket szárazföldön kézzel vagy szekérrel vittek. Feltételezem, nem ez volt a legbiztonságosabb szállítási mód a fosztogatók ellen. Mivel előttük nem fektettek nagy hangsúlyt a megfelelően kiképzett testőrségre, egy férfi gondolt egyet és megalapította az eszkortok rendjét. Külön magatartási szabályaik és fegyelmi rendszerük volt, ezért elneveztem őket jediknek. Mivel saját kardjuk is volt és nem számítottak kormányzati szervnek, szerintem simán belefér a hasonlat.

A kifogástalan idő miatt mindenképp szerettünk volna még egyszer felmenni a városfalra, mert tegnap a borús időben nem mentünk rajta túl sokat. Elképzelés szerint a déli kapunál sétálunk fel és majd valahol lejövünk, ahol szimpatikus. Na, ez rögtön meg is hiúsult, mivel a jegyünk nem volt érvényes, azaz nem engedtek át a kapun. Rövid értetlenkedés után kiderült, hogy a háromnapos, mindent magába foglaló jegyünk egy helyre csak egyszer jogosít belépésre. És ugye mi tegnap felmentünk már egyszer a falra... mindegy, mennyi időre. Lacóval teljesen kiakadtunk ezen, hogy a városfalra is csak egyszer lehet felmenni. Ő még megpróbálta meggyőzni először a kapuőrt, majd a jegyinformációs hölgyet (aki rettenet udvariatlan volt), hogy ez a tény sehol sem szerepel a jegyen, de hajthatatlanok voltak. Kicsit elkeseredtünk, de mivel még volt mindig 2 óránk hátra, elindultunk az északi kapuhoz, hátha ott szerencsénk lesz és felengednek. Így is lett, belefutottunk egy nemtörődöm munkavállalóba, aki magasról tett az érvénytelen jegyünkre és lazán felengedett minket. Így hát végig tudtunk sétálni a falon normális időben is. Nekem személy szerint a xi'ani fal jobban tetszett, mert ott végig kaptunk infókat is. Itt a keleti kaputól a déli kapu környékéig szép csak, mert ott rálátni a hagyományos házak tetejére (amiről tegnap tettem be képet), ellenben a többi szakaszon nincs nagy élvezeti érték, még egy gyárat is láttunk az óvárosi részen (lehet, hogy a másik oldalon szebb, de az a rész az északi kaputól indulva le volt zárva). Nem is értjük, hogyan engedhettek be a városfalon belülre bármilyen üzemet, mikor az új városrész kint elterül és nem épp fenyegeti a veszély, hogy összeérne bármi mással.

Pingyao maga ugyanis még magyar szemmel is a kisváros kategória, kb negyvenezren lakják. Ehhez társul a vasútállomásról kilépve egy kétszer négysávos út látványa, amin senki nem jár (csak elvétve). Az egész városban nincs sok autó, de annál több az elektromos robogóval közlekedő lakos, akik magasról tesznek mindenféle közlekedési szabályra. Ilyen robogókkal járnak a diákok is, mi valószínűleg pont suli végén indulhattunk az állomásra, mert elözönlötték az utakat. Viszont Pingyaoban biztosan a duda romlik el először az autókon és buszokon...
A városfalon pont délben sétáltunk (de most bekentük magunkat naptejjel). Nem annyira bántuk, mire végre a végére értünk és mehettünk enni. Lacó többször is elismételte a séta vége felé, hogy lassan megéhezik. Szóval egyből kajáldát kerestünk. Sikerült egy drágát kiválasztani és az étel sem esett jól annyira. Sokat nem írnék róla, de kipróbáltuk a pingyaoi marhát, ami gyakorlatilag szeletelt színhús. Ehhez azért rendeltünk köretet is, ami párolt zöldségeket jelentett, nevezetesen gombát, répát, fokhagymát és pak choit. Nos, nem mondom, hogy elájultunk az élvezettől. De sebaj, a hostelhez battyogva vettünk még helyi kis lepénysütiket. Gondoltuk, az majd hátha jobb lesz (nem volt rossz). A hostelben nagyon kedvesek voltak megint, elbeszélgettünk indulás előtt és még ingyen vizet is kaptunk az útra puszta kedvességből (mondjuk előtte vettünk tőlük egy 1.5 literes vizet). Az állomásra busszal mentünk ki, de nagyon hamar kiértünk. Pedig a buszra kellett vagy 15-20 percet várnunk. Közben láttunk egy motoros bácsit, aki megállt és felvett a csomagtartójára egy random buszra várakozót. Ezt a jelenetet már többször megfigyeltem, hogy elviszik egymást az emberek. Az állomáson megint kivívtam egy kislány tiszteletét, aki lelkesen mutogatta nekem az órás tetkóit (kb. kétéves volt és gondolom valami bőrmatrica lehetett). Próbáltunk valamit kommunikálni, de hát nem volt közös nyelv. Azért átadtam a komoly tudást, hogy ha iszik és finom, akkor hogyan kell elégedetten sóhajtani egyet (ezt követően, ha ittam, ő is ivott és sóhajtgatott). Lacó jókat szórakozott rajtunk. Aztán végül elérkezett az indulás ideje és megint a gyorsvonaton találtuk magunkat, ami egyelőre leggyorsabban 299 km/órával robogott. Szugeráltuk pedig a 300-at is.

A kilátás legtöbbször mezőgazdasági terület  vagy az alábbi volt:

Pekingbe érve irány a szállás, szerencsére egy metró vonalon található az állomással. Nagyon izgi program következik, fürdés és alvás. Holnap valószínűleg a Tiltott várost nézzük meg..

A pingyaoi reggelink egy idősebb kínai pár társaságában telt, Lacó kellemesen eltársalgott velük, még képek is készültek (nem telefonos,  így nem tudom feltenni ide). Invitáltak minket,  hogy tartsunk velük a mai nap,  de ők a helyi kis buszokkal mennek,  mi viszont gyalogolni szeretnénk és ezért visszautasítottuk őket. 

Most kicsekkolunk és a délutáni pekingi vonatunkig még sétálunk egyet,  gyönyörűen süt a nap. 

A reggelink, amihez járt még rántotta is:

A szállásunk: