2019.10.25. 

A wulinyuani szállás nagyon tuti, a felvonótól nem messze helyezkedik el, illetve a közelben van az óváros és a buszállomás is (utóbbira végül nem lesz szükség, mert kitaxizunk a reptérre holnap). Reggel kivételesen nem keltünk korán, mert az eső gyakorlatilag folyamatosan zuhogott az éjjel és ez reggel is megmaradt. Amikor csörgött az óra úgy 8 körül, jeleztem Lacónak, hogy mennyi az idő, de ő finoman jelezte, hogy aludnunk még, úgyis esik. Újabb rákérdezésre csak átfordult a másik oldalára, szóval nem izgultuk túl a mai napot. Negyed tízkor kászálódtunk ki, hogy elinduljunk – az esőben- túrázni. Nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet-e, de a mostani terv csak egy patak partján való sétát jelentett és ez még esőben is vállalhatónak tűnt. Így is lett, mert a hegyi buszokhoz érve egész sok turista tartott ugyanarra, amerre mi is, azzal a különbséggel, hogy ők mind egyformák voltak. Először azt hittem, egy csoportot látok, mert itt szokás valamilyen azonos színű/formájú/méretű ruhát adni az azonos csoportbeli tagoknak, de itt nem erről volt szó. Elég hamar minket is megtaláltaknaz esőkabát árusok, akiknél kék vagy rózsaszín esőkabátot lehetett venni, plusz lábra való védő mamuszt. Ez okozta, hogy mindenki egyformán nézett ki, kivéve minket, akik már eleve készültek saját felszereléssel. Mondjuk a mamuszra irigy voltam, tiszta csinik lettünk volna benne.

Ma az Arany ostor forráshoz mentünk, de rögtön sikerült is rossz helyen leszállni a buszról, így várhattunk egy fél órát (az esőben) ugyanarra a buszra, ismét. Másodjára már sikerült jó helyen leszállni és nekivágtunk a túrának. Szerencsére azért ekkorra csendesedett az eső és már nem zuhogott úgy, mint kora reggel. A forrás menti út viszont gyönyörű, érdemes volt ellátogatni ide. A parkban mindenhol, vagyis itt is kialakítottak kiszögelléseket meg pihenőket, ahol nem csak szusszani lehet egyet, de klassz fotókat is készíthettünk. Az egyik helyen pedig még hőlégballon szimulátor is helyet kapott.

Az utat körülölelő magas sziklákat itt is elnevezték, láttunk Suttogó házaspár, Anya a babájával meg Gorkij sziklát is. Utóbbinál azt írták, hogy oldalról olyan a szikla mint egy kínai híres író vagy Gorkij.

Egy ponton pedig forrásvizet találtunk, ami állítólag a hosszú és egészséges élethez járul hozzá az ásványi anyagokkal, úgyhogy Lacó ivott is belőle pár kortyot.

Elsőre úgy tűnt, hogy nem lesz hosszú a séta, de végül vagy öt órát mászkáltunk az erdőben, az eredmény 16 km lett, ami viszonylag kevés az út eddigi átlagához képest, de azért nem rossz.

A túrát az Oxigén park zárta, ami egy virágos, szépen rendezett pihenő rész, körülölelve a hegyekkel. Itt nagyon szuperül meg lehetett figyelni azt a jelenséget, hogy eső után a víz köddé alakul és szinte „folyik” a hegyek között. Olyan, mintha úsznának a hegyek, lenyűgöző az egész, így annyira nem is kár, hogy esőben láttuk a vidéket.

Majd' elfelejtettem: itt rengeteg majmot láttunk és annak ellenére, hogy nem szabad őket etetni, páran mégis kdacsalogatták a majmokat magukhkoz és adtak nekik valami apróságot. Aztán az egyik alkalommal egy bácsi megijeesztette az egyukik majmot és az pont felém rohant, amit annyira azért már nem találtam viccesnek..

A séta végén buszra szálltunk és visszatértünk a városba, ahol elsőként a szálláson lepakoltunk meg felfrissültünk kicsit, majd elindultunk felfedezni a várost, mert Wulinyuannal állítólag van egy helyes kis óvárosi része is, amit mindenképpen meg szerettünk volna látogatni, mielőtt továbbállunk.

Wulinyuan az eddigi legaranyosabb kínai városok egyike, hangulatos, kedves, látszik, hogy odafigyelnek rá az emberek. Rengeteg helyen kint van amúgy a kínai zászló és azt gyanítjuk, hogy ennek a nemzeti érzelmeken túl az is lehet az oka, hogy az adott épület felújítására az állam támogatást adott. Ezt egyelőre nem tudjuk igazolni, de nagyjából helyesnek tűnik a hipotézis, mert a szebb épületeken szinte biztosan látni zászlót, a kissé elhanyagoltakon meg sosem.
Az óváros nem volt messze a szállásunktól, gyakorlatilag öt perc sétát tettünk és elérkeztünk a díszes kapuhoz, ami a bejáratot jelezte.

Már itt tudtuk, hogy ez szuper lesz, mert rögtön egy lampionos ház fogadott minket, és elnézve hátra ez nagyjából a teljes kerületre igaz volt, mindenhol lampionok csüngtek. A séta során nehéz volt megálljt parancsolni a fotózásnak, minden percen felfedeztünk valami bájosat. Ezek egyike a teaüzlet volt, ahol Lacó még alkudott is kínaiul, így jutányos áron kaptuk meg az otthoni tea utánpótlásunkat. Ezen felül még kóstoltunk cukrot, amiről elsőre nem tudtuk, micsoda. Fekete kocka, több féle módon elkészítve, némelyikben pl virágszirom volt. Az árus hölgy hozott nekünk kis pohár teát és megpróbálta elmagyarázni, mire is szolgál a kocka – bele kellett mártogatnunk a teába és ekkor értettük meg, hogy ez gyakorlatilag sima cukor. Illetve nem is annyira sima, mert végül csak elropogtattuk és egészen különleges az íze, kicsit karamellesebb, füstösebb mint a normál cukoré és a színe pedig nagyon sötét. Ebből nem vettünk, mert egyrészt nem iszunk cukorral teát, másrészt csak nagy díszdobozban lehetett kapni, harmadrészt pedig valószínűleg csak simán elnyalogatnánk és nem tennénk bele semmibe.

Az óvárost keresztül kasul bejárva visszatértünk a központba, hogy valami vacsi után nézzünk. Egy mellék utcában találtunk egy szimpatikus helyet, ahol a képek alapján megfelelőnek tűntek a lehetőségeink. Igen ám, csak itt nekünk kellett még az alapanyagokat is megmondani, mit akarunk enni. Szóval következett úgy húsz perc kínai-angol-magyar-kéz/láb kommunikáció, hogy valahogy közös nevezőre jussunk a pincér hölggyel. A legjobb az volt, amikor Lacó kínaiul beszélt, mert a személyzet többi tagja a pincérnő mögött állt és tátott szájjal figyelték a beszélgetést. De csak bejött a fura beszélgettünk, mert sikerült megint finomat ennünk. Pedig a padlizsános ételnél tényleg fogalmunk sem volt, mi fog érkezni, csak rámutattunk a zöldségre a pultban...