2019.10.22.
A mai napra a Li folyón hajózást terveztük. Ehhez sajnos megint időre kellett kelni, reggel 7-re jött értünk a taxi. Sajnos pont a mai napon egy nemzetközi bicikliversenyt szerveztek, ami Guilinból Yangshou-ba megy és ehhez az eseményhez a teljes város lezárása jár. Emiatt az alap reggel 8-as indulást egy órával korábbra tették, hogy tutira elérjük a hajót, ami a városon kívül indul. Kíváncsi vagyok, lesz-e olyan nap, amikor nyugodtan tudunk kelni...
A taxis egy barátságos helyi lakos volt, aki Lacóval meg próbált társalogni. Mivel a kínai nem annyira ment a különböző dialektus miatt, végül fordító programot használt. Ő megértette Lacót, csak fordítva ment nehezen, szerintem a helyi kifejezések meg akcentus miatt. Megérkezve a hajóállomásra várnunk kellett, amíg megkapjuk a jegyünket és indulhat a napi kaland. Nyugodt, pihenős napnak ígérkezett a mai nap, mit sem sejtve álltunk be a beléptető kapunál lévő sorba. Ma több külföldi is várakozott velünk együtt, nem lógtunk ki annyira. Végül is, csak ezer kínai és úgy ötven európai lézengett a tömegben, köztük franciák, olaszok, britek. Még egy angol diákcsoport is várakozott. Cseppet elmerengtem, vajon melyik iskola viszi kínai osztálykirándulásra a diákokat. A beszállás nem ment zökkenőmentesen, amolyan helyi módon zavartuk le a jegyellenőrzést, lökdösődés, könyöklés és sok „naaaaa” keretében. Hatalmasat szusszantam, mikor végre leváltam a hozzámtapadt emberekről és már alig vártam, hogy beszálljunk. Egy brit úr megszólított, hogy „nem semmi osztálykiránduláson vagy, igaz?”, amit nem bírtam megállni mosolygás nélkül. „Ahhoz már egy kicsit idős vagyok, de azért szuper, igen”, válaszoltam neki. Szerintem nem tudta eldönteni, hány éves lehetek és biztos azt hitte, a diákokkal vagyok. Ezt teszi, ha nem sminkelek vagy csak hetven fölött minden relatíve fiatal egyforma. A kevés alvás miatt nyúzott ábrázatomnak azért jót tett a „bók”. A hajót egyszerűen megtaláltuk, mentünk a tömeg után. Ilyenkor több hajó is indul egyszerre, a miénk például a tizenötös számot kapta. A hatos boxunkban két kínai hölgy és egy idősebb brit pár alkották a társainkat. Sokat persze nem terveztünk ott ülni, de az elején jól esett elkortyolni a kapott teát és csak bámulni a tájat, ahogy elhagytuk a kikötőt. A hajók egymás után indultak, hihetetlen ügyes manőverezéssel.

Valahogy sikerült nem összeütközniük, ami majdnem lehetetlennek tűnt a helyünkről szemlélve. Lassan kicsorogtunk a folyó közepére és megkezdtük az utunkat Yangshou felé. Az út 3,4 órásnak ígérkezett és több híres szikla is ki volt jelölve a térképen, mint főbb látnivaló. Kicsit tartottunk tőle, mennyire lesz jó lehetőség fotózni a rengeteg utas ellenére, de mint kiderült, ettől nem kellett nagyon tartanunk. Lacó mindenki fölé magasodott (kivéve az európaiakat). Meg persze most először tapasztaltuk ennyire élesen, hogy itt tényleg csak a fotó a lényeg, mert amint elkészült az áhított kép, a nép visszahúzódott a hajóba. De lehet, hogy csak a hűvös, esős, szmogos, párás idő miatt. Rejtély. Szóval mi is nekiláttunk a fotózásnak és Lacó már előre vizionálta, ahogyan majd órákat szenved a laptopon a lightroom fölött a „dehaze” (kb. köd mentesítés) funkcióval. A Li folyón hajózni gyönyörű élmény. Kicsit ez egyfajta mantránkká vált, mert tényleg csodálatosak a környező süveg hegyek, de a tömény pára rontott a látképen.

Persze nézhetjük úgy is, hogy ezzel a misztikus Kínát ismerhettük meg (és a tüdőbajosat). Lacó megnézte és eddig tökéletes időjárás volt, illetve alacsony szmog szint. Mától az elkövetkező napokra egészségtelen és kifejezetten egészségtelen szintet jeleznek előre, amitől rendkívül feldobódtunk. De egyelőre a jelenre koncentrálva igyekeztünk élvezni a nyugodt, pihenéssel töltött napunkat és végül majdnem végig a hajó tetején tartózkodtunk és csodáltuk a környező hegyeket. Tényleg megéri a hajókázás, még a rossz idő ellenére is.

A hangulatra sem volt gond, mert mint kiderült, ki lettem szemelve. Egyik alkalommal odajött hozzám az egyik utas, hogy fotózkodna velem. Innentől elszabadultak a dolgok, ugyanis sorban álltak hozzám (nem vicc). Egymás után álltak mellém és mutogatták, épp melyik kamerába kell néznem. A végén már szakadtam a nevetéstől, ilyet még nem tapasztaltam. Az elsőként mellém álló utassal végül elbeszélgettünk, mert kíváncsiak voltak, honnan jöttünk. Mikor Lacó megszólalt kínaiul, egészen felragyogtak. Kiderült, hogy a hölgy Pingyao városból jött, ahol ugye tavaly jártunk. Ez nagyon tetszett neki, meg az is, hogy merre járunk még idén. Még percekkel a beszélgetésünk után is hallottuk, ahogy másoknak meséli. Egy rövid szünetre lementünk ebédelni. Rizs, zöldség mix, csirkepörkölt és halpörkölt volt, csípőssel. A csirkét elcseréltem Lacó halára. Ebéd után még fotóztunk egy keveset (páran még kértek a személyemből is), majd az út utolsó fél óráját már a hajóban töltöttük, mert csepergett az eső. Itt elaludtam, olyan álmosság tört rám, ami még a partraszállás után is tartott. Az első Yangshou-s fotók után beültünk kávézni, ami egyébként elég drága Kínában. Viszont most vészhelyzet volt és reggel már ettem egy Pocket Coffee-t, nem volt nálam több. Úgyhogy beültünk egy szimpatikus helyre és jól választottunk. Oroszlános mintát készítettek a cappuchinora, szinte sajnáltam meginni (de csak szinte).

Feltöltődve indultunk tovább a Nyugati utcára, ami a helyi bevásárló és bazáros utca. Gyakorlatilag a fő turista csalogató hely Yangshou-ban.

Itt is kóstoltunk chilit, ahogy tegnap is.

Majd elindultunk megkeresni a város tövében lévő kisebb hegyet, de nem találtuk a feljárót, így Lacó javaslatára biciklit béreltünk, hogy az öt kilométerre lévő másik kilátó hegyhez, a Hold barlang hegyhez ellátogassunk.

Ugye emlékszik mindenki, hogy ez a pihenős, nyugodt napunk? Na, eddig volt az. Az öt kilométer helyett kb tizenötöt mentünk, mert egy rossz forduló miatt egy nagy kört tettünk ahelyett, hogy közvetlenül bicikliztünk volna el a célig. Ez azt jelentette, hogy újonnan épített bicikliút volt ugyan egy ideig, de aztán az is megszűnt és a kocsik és robogók között tekertünk mindenféle védőfelszerelés vagy lámpa nélkül. Itt kezdtem átértékelni, mennyire éri meg ennyit kóvályogni azért, hogy aztán egy mini-hegyre felmásszak, szinte este. Igaz, csodálatos vidéken tekertünk, körülöttünk végig a süveghegyek magasodtak, amiket beborítitta az zöld erdő.

Azért amikor már az épített útnak is vége szakadt és útépítési munkálatok közé keveredtünk, akkor már hangot is adtam a kételyemnek, hogy biztos akarjuk mi ezt így... Pláne azért, mert itt már nem csak szmog, hanem brutál füst is terhelte a levegőt és lelki szemeim előtt egy oxigén palack lebegett. Lacó elment utánajárni, hogy tudunk eljutni a hegyig, amit legalább már látni lehetett, mivel eddig a pontig megmondani sem tudtuk, melyikhez is igyekszünk. Végül Lac semmi használhatót nem tudott meg, ezért elindultunk irány mentén, remélve, hogy odatalálunk (eddig is olyan jól ment). A füst ellen már magamra tekertem a kendőmet, de nem sokat ért. Nagy nehezen megérkeztünk a bejárathoz, szerintem kb fél órával zárás előtt. Tudni kell, hogy itt kb hatkor már sötétedik, de mit számít, mi azért kiváltottuk a jegyet és felmásztunk a lukhoz. Ez a hegy gyakorlatilag egy magaslati Elefánt hegy. Ugyanúgy van egy luk, meg sziklák, csak fent. Szóval szürkületben fel baktattunk, Lac kicsit gyorsabban mint én, de én pihenősre fogtam a menetet – ha már ez a pihi napunk a nagy hegymászás, a Zhangjajie előtt (ott egy ezerfokos lépcsővel indítunk). Utolsó energiáimat összegyűjtve felértem, készítettem Lacóról pár képet, majd leindultunk. Láttunk fekete mókust út közben, de sietni kellett, mert erősen sötétedett és visszafelé az a bicikli túra cseppet sem tűnt vonzónak. Gyakorlatilag lerohantunk a hegyről. Annyi eszünk volt, hogy a bejáratnál ücsörgő jegyszedőt (aki szerintem már csak a mi leérkezésünket várta) megkérdezzük, merre lehet leggyorsabban visszajutni Yangshou-ba. Két meterrel odébb rámutatott a bicikliútra, ami végig elvisz a kölcsönzőig.. Itt azért kicsit lefagyott az agyam, mert rádöbbentünk, mennyire rossz irányban jöttünk idefelé. Mivel a telefonomat újraindítva már ismét működött a gps-em (az elmúlt napokban rakoncátlankodott), így én vezettem a sort és elindultunk vissza a városba. Sötétben, kivilágítatlanul, védőfelszerelés nélkül. Szerencse végig bicikliút vezetett, mondjuk ennek ellenére láttam egy balesetet, vagyis csak azt, ahogy megérkezik a mentő a vérző emberhez. Lac annyira arra koncentrált, hogy utánam jöjjön, hogy észre sem vette ezt a kis közjátékot, pedig még le is lassítottunk, mert nem akartam elütni a mentőst (az elég ironikus lett volna). Egy ideig teljes sötétben haladtunk, majd felkapcsolták a közvilágítást. Épp jókor, mert a bicikliversenyről hátrahagyott kordonokat az út közepére pakolták, szlalom pályát képezve nekünk. Egy sor „vigyázz, fa”, „vigyázz oszlop” kiáltással végül nagy sokára csak beértünk a városba és így valóban csak kb öt kilométer volt az út. Leadtuk a bicajt – ó, és a helyi közlekedési kultúráról még nem is írtam! -, majd elsétáltunk a buszállomásra, hogy hazajussunk Guilinbe.

Itt szerencsére pont indult egy járat, igaz, két megálló után átszállítottak egy másikra, mert amire felszálltunk, azon csak mi ketten ültünk. Úgyhogy mandulával teli szájjal átköltöztünk és folyattuk utunkat. Sajnos a busz csak a város határáig ment, ezért kénytelenek voltunk taxizni, de csatlakozott hozzánk egy dán srác is, aki most egy hónapja utazgat az országban. Volt Zhangjajie-n és mutatott egy párnapos videót, ahol nem látni semmit a ködtől két méteren túl. Mi holnap megyünk oda. Esőt és szmogot jeleznek előre. Hmm.. Szóval megérkeztünk a központba taxival, ahol körbejártuk a tegnap kihagyott helyeket, például a Lánchídhoz hasonló hidat.

Itt el kezdett csöpögni az eső (ismét), de nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget neki. Kár volt. Úgy egy fél órát még sétálgattunk, hátha találunk valami szimpi kajáldát, de végül Lacónak vettünk a Xi'anból ismert buci-hús kombinációt a bevásárló utcában, nekem valahogy nem jött most meg a kedvem semmihez. A bucit félig sikerült elfogyasztania, amikor is leszakadt az ég. Először csak kicsit, aztán nagyon. Mérlegeltük – igencsak hamar -, mennyire éri meg 3,5 kilométert sétálni zuhogó esőben és valamiért nemmel szavaztunk. A gondolataim hamar a taxi felé terelődtek, erre Lacó megpróbálkozott a Didivel ismét. Ez olyan jól sikerült, hogy röpke háromnegyed óra múlva, egy levont de nem kihasznált költség után egy sima taxival hazamentünk, amikor is zárva találtuk a hostelt. Emlékeimben felsejlett a koreai élmény, ahol több olyan hostel is van zárórával. Ám mégsem kellett ázva-fázva tolorogni sokáig, mert mint kiderült, csak egy mosdó erejéig zárta be az ajtót Christine, a recepciós hölgy. Mivel ez a nap egy tűz mellett sütögetés illatával ajándékozott meg minket, ismét hajat mostam a szobába felérve, plusz ittunk egy nagy korty pálinkát is a riadalomra. Így utólag elég vicces ez a nap, de azért a szmog/füst/köd kombót szívesen elcseréltem volna másra... De lássuk, mit hoz a holnap!