Reggel időben felkeltünk, hogy tutira kiérjünk a vasútállomásra. Úgy saccoltuk, hogy ha egy órával előbb kiérünk, az bőven elég kell, hogy legyen. Végül úgy 45 perccel az indulás előtt érkeztünk az állomásra, de szerencsére azt már a jegyvételes kiruccanásunkból tudtuk, merre kell az állomáshoz menni a metrótól. Sajnos a metróból feljövet nem igazán arra mutatnak a táblák, amerre a tényleges dolgok találhatók, de ezt a katyvaszt már legutóbb kiismertük és most egyből a jó irányba kerültünk. Nem hiszem egyébként, hogy bénán tették ki a táblákat, szerintem csak valami átalakítás lehetett, ami miatt átrendeződött, merre kell menni. Sebaj, most egyszerűen eljutottunk az első checkhez, ahol a jegyünket és az útlevelünket is ellenőrizték. Ezt követően a kihelyezett információs táblán is könnyen megtaláltuk a mi járatunkat, ami a terminál másik feléről indult. Minden olyan, mint egy reptéren. Van biztonsági ellenőrzés, kapukhoz kell sietni, ahonnan a vonatok indulnak, ott várunk arra, hogy beengedjenek minket.. kinézetre pedig minden nagyon modern és tiszta. Itt is mindenhol találhatók vízautomaták, szóval ha csak üres üveg lett volna nálunk, akkor sem lett volna gond. Mielőtt az jut eszetekbe, mennyire biztonságos ezekből inni – forralt víz, illetve meleg víz jön belőle és ahogy látjuk, ezeknek a tisztaságára is figyelnek. Plusz, eddig semmi bajunk nem lett tőle. A mi kapunknál volt egy kisebb sor, úgyhogy mi is beálltunk, de nem tudtuk, miért nem lehet még bemenni a vágányhoz. Pontosan amiatt nem, mert ez egy reptérként működik és meg kell várni a hivatalos beszállás kezdetét. Ezt követően kinyitják a vágányokhoz vezető ajtót és mi átmehetünk a jegyünket a jegyellenőrző kapun lecsippantva. A helyünket is könnyű megtalálni, mert minden kocsin elektronikusan fel van tüntetve a száma, a helyek száma pedig az ülések melletti ablak felett látható. Valószínűleg itt nem járunk majd úgy, mint mikor Prágába tartva a vonatot átszámozták a fejünk felett és átmozgatták az embereket a határnál (Budapesten elrontották a számozás kiragasztását). A vonat maga is csúcs, hatalmas helyünk van, lejátszottak biztonsági instrukciókat, a tévén oktató videók mennek..

Mindezt a vonaton írtam, de azóta meg is érkeztünk Pingyaoba és ahogy láthattátok, jól is laktunk. A vasútállomásról busszal (108) jutottunk el a Pingyao vasútállomásig (kettő van a városban, mi a gyorsvasútira érkeztünk), ahonnan röpke 2.2 km sétát téve megérkeztünk a hostelhez. Ekkor épp meleg volt és nem annyira szuper hatalmas táskákkal melegben közlekedni. Meg is állapítottuk, hogy mi valamiért hűvösebb időre készültünk. 

A hostel nagyon helyes és a szobánk is autentikus kínai hangulattal rendelkezik. A hatalmas magasított ágy melett helyet kapott egy kis teázós sarok is. Még olvasnivalóval is készültek, amit végiglapozva találtam egy ott felejtett meglepetést az előző lakóktól. 

A városka maga nem nagy, de ez kellemes Xi'an meg Shanghai után. Az óvárosi rész fallal van körülvéve és szinte az egész a gyalogosoknak kedvez (persze tűkölő motorosok itt is járnak). Rengeteg az árus és az étterem, de minden az eredeti építkezèsi jegyeket mutatja. Elsőként a leghíresebb épületegyüttest, a kormányzó lakhelyét látogattuk meg. Ez a Ming és Csing dinasztiák idején a városi igazságszolgáltatási központot jelentette. Ami nekünk megmaradt leginkább, hogy a magiszter családja nem élhetett vele a csing szokás szerint, hanem csak bizonyos időközönként találkoztak. Egyszóval, mi nem akarnánk ezt a szerepet. Ráadásul itt található egy börtön is, amiből mára csak az enyhébb büntetésre használt cellák maradtak meg. Itt volt egy információs tábla, miszerint "a börtön egy része megsemmisült, itt a jelenleg enyhébb büntetésre használt cellák vannak", erről feltételeztük, hogy csak elírás és ma már nem vetik be ezeket...

Az épület bejáratánál fel lehetett menni az itteni Harangtoronyba is, ahonnan szenzációs kilátás nyílt a kis utcákra.

Ezt követően a Konfuciusz templomot jártuk be. Egyébként nincsenek messze egymástól, a város ezen része elég kicsi ahhoz, hogy rövid idő alatt el lehet jutni egyik látnivalótól a másikig és közben is élvezhettük a hangulatot. A templomhoz a városfalon keresztül jutottunk el, vagyis a déli kapunál felmentünk a falra és elsétáltunk a templomhoz vezető utcáig (kezdett elborulni az ég).

A városfalról:

A templomba belépve pénzt lehett dobni az ottani tavacskába és ahányat bedobsz, olyan típusú kívánságod lehet. Mi egyet dobtunk be, szóval a jó szerencse járt nekünk.

Kilépve a templomból:

Betérve a templom épületeibe egyértelművé vált, hogy Konfuciuszról valóban rengeteget meg lehet itt tudni, hiszen a hely tele van leírásokkal, életét ábrázoló makettekkel és szövegekkel. Mindez persze csak akkor nyer értelmet, ha tudsz kínaiul. Jelen állapotomban egy pár karaktert már felismerek, de kétlem, hogy Konfuciusz tanításai a "Kína", "Xi'an", "tűz", "hegy", stb. limitált szókincsen alapulnának.. De a felügyelő egyébként is kitessékelt minket, mert bezárt a hely (szerencsére addigra sikerült bejárni az egészet). Ezek után feltételeztük, hogy a többi is zár, így sétálgatást terveztünk. Azonban az idő megint közbeszólt, mert el kezdett cseperegni az eső. Szerintem ez a felhő követ minket. Sebaj, már kinéztük, hogy hol fogunk vacsizni és elsiettünk oda. Mákunk volt, mert mire falatozni kezdtünk, már ömlött az eső. Most kivételesen nem is volt nálunk semmilyen kabát.. de így, a meleg vacsi és a hideg sör mellett egyáltalán nem zavart minket a borongós idő. Desszertet is ettünk, datolyával és babpasztával töltött gombócokat. Mire végeztünk mindennel, az eső is elállt és ismét szép időnk lett.

Este tényleg csak sétálgattunk. Visszamentünk a városfalhoz is, hátha ki lesz világítva, de minden sötétségbe borult, úgyhogy miután keresztül-kasul bejártuk a zsibongó főbb utcákat, visszamentünk a hostelbe.

Reggel fél nyolckor kinéztem az ablakon, hogy megállapítsam a huashanos esélyeinket. Szakadt az eső. Ezt a hírt megosztottam Lacóval is, aki miután megnézte az összes lehetséges időjárás előrejelzést, a visszaalvást javasolta. Ez olyan jól sikerült, hogy fél tízkor ébredtünk fel újra. De nem bántuk, mert fáradtak voltunk és még mindig esett az eső, úgyhogy eleve lassabb napnak néztünk elébe. Egy biztos pont volt, hogy a városfalra felmegyünk. Elsőnek persze megint a reggeli volt a sürgető kérdés -  vagyis inkább ebéd -, így elindultunk a tegnapi irányba, nem messze a hosteltől. Mivel tudtuk, hogy van egy levesező az éttermes részen, egyenesen arrafelé vettük az irányt. Betérve kicsit megilletődve néztek ránk, szerintem sok külföldi nem evett még náluk. De a főnéni kezébe vette az irányítást és megpróbálta elmagyarázni, majd megmutatni, mit tudunk enni náluk. Végül a korábban már kipróbált kenyeres-szerű leves mellett döntöttünk (mindenre csak annyit tudok írni, hogy ''szerű'', mert nem sok fogalmam van sokszor, hogy pontosan mi is az). Kértünk hozzá köreteket is, illetve ecetes fokhagymát, ami már a legutóbbi alkalommal is bejött nekünk. A néni végig felügyelt minket és megmutogatta, mit hogyan kell. Például, hogy a fokhagymán még rajta van a héja, ezért azt mindenképpen hámozzuk meg evés előtt. Ezt amúgy örülök, hogy megmutatta, mert nem volt egyértelmű. De azért szerintem jókat szórakoznak rajtunk. Még jó, hogy Lacó beszél kínaiul, ez sokat segít. Kifelé menet kérdezte a néni, hogy ízlett. Persze rögtön bólogattunk meg mondtuk,hogy isteni finom volt és valóban, sajnos csak amiatt nem tudtuk megenni az egészet, hogy hatalmas adagokat kaptunk.

Ezzel egészen este kb 8-ig nem is kívántunk semmit, csak délután vettünk egy sütikét desszert gyanánt.

Elsőnek reggeli után a falhoz igyekeztünk, remélve, hogy megéri felmenni az eső ellenére is. Mivel ez a jegy is olcsóbb volt a kiírtnál és a kis pagodába ingyen mentünk be, csak arra tudok gondolni, hogy rossz időben csökkentik a jegyárakat. Ha ez így van, akkor szuper gondolatnak tartom. A falra felérve elszállt minden aggodalmunk, mert esőben is klassz látvány fogadott minket. Ráadásul bizonyos időkőzönként ismeretterjesztő táblákat tettek ki, így információt kaptunk a kapcsolódó történelmi tényekről is, pl milyen különböző lándzsákat használtak a katonák szerepüktől függően, vagy hogy milyen sikeres életútja volt a Japánból áttelepült fiatal tanulónak, aki még tiszteletbeli kínai nevet is kapott.

A falon bicikliztek páran, bennünk is megfordult a gondolat, de végül letettünk róla. Így csak sétáltunk egy hatalmasat, egészen keleti kapuhoz, mert onnan lehetett eljutni a következő napirendi ponthoz, a Nyolc Halhatatlan Templomához (Baxian Gong). Ez egy taoista templom, ahol a főkert falain fekete kőtáblákon tao szövegek és rajzok láthatók. A templom annyiban is különleges, hogy a tartógerendák nem csak színesre vannak festve, hanem életképeket, taoista jeleneteket is ábrázoltak rajtuk, amit korábban nem láttam még máshol. 

Alább a falon a kőtáblákat látni.

Kis színes a templomi szokásokról: az imahelyek melletti falra kifüggesztették, hogyan kell helyesen megadni a tiszteletet az isteneknek. Ezt a gyakorlatban is láttuk, mert egy kisfiú érkezett a szüleivel és minden ponton kilesett a kezei alól, hogy a szülei épp mit csinálnak, mi meg őt lestük meg.

És ha már itt tartunk, ezen a poszteren is látható Qr kód. Ennek a jelentősége, hogy itt minden ezzel intéznek: fizetnek, infót kérnek, ajánlást tesznek, stb.

A templom nagyobb, mint amekkorának hittük, viszont annál nyugisabb. Biztos az eső is közrejátszott benne, hogy alig voltak. Így szinte magunknak tudhattuk az egészet. A templom után Lacó feltétlen meg akarta keresni azt a helyet, amiről látott egy képet a neten. Szóval el kezdtünk a városfal mentén kívül sétálni.

Érdekes panelprogram - szerintem izgalmasan néz ki, Lacónak nem nyerte el a tetszését.

Szerencsére az idő is jobbra fordult, még mindig borús, de nem esett. Lacó kinézett helyét nem találtuk meg, de csupa szép részen jártunk. Xi'anban figyelnek a tisztaságra és a hangulatos kertek kialakítására is. A fal tövében is végig parkosított rész található,amit mindenképp érdemes legalább egy szakaszon bejárni. A gyönyörúen kialakított sétányon a fiatalok és idősek egyaránt jól érezhetik magukat - még szabadtéri tornaeszközöket is kihelyeztek a mozogni vágyóknak. (Plusz pont, hogy 500 méterenként mosdókat is találni, egyelőre ezen a téren el vagyunk ámulva.)

Lehet, hogy ma nem volt a legjobb időnk, de kezdtük megint lejárni a lábunkat. Viszont oszladozott a felhőréteg..

Bár még mindig nem voltunk kifejezetten éhesek, de azért tudtunk volna enni. Szerettünk volna elsétálni a muszlim negyedbe, de győzött a fáradtság és az éttermes utcánkban kerestünk inkább valamit. Mivel Lacó már egy ideje emlegette a ''gyaodzöt'' (jiaozi), nagyon megörültünk, hogy találtunk egy erre specializálódott helyet. Nem mondhatnám, hogy megértettük, mit eszünk, de Lacó már az asztalnál ülve lefordítgatta és disznóhúsos, retekkel kevertet kaptunk. Először fejenként valami 24 járt volna, de arra azért kicsit hátrahőköltünk (ennyire nem voltunk éhesek), így végül alkudtunk és 16-ot hoztak nekünk fejenként (ami azért inkább 17-18 volt). Finoman készítették, ismét elégedettek lehettünk és boldogan távoztunk a hostel irányába.

Holnap elvonatozunk Pingyaoba, onnan jelentkezünk.

A mai nap fő látványossága az agyaghadsereg volt. Ehhez nehéz mit hozzáfűzni.. Elképesztő élmény a Csin Si Huang-ti sírját őrző agyagkatonákat látni. Főleg, ha az ember elképzeli, milyen lehetett mindez eredetileg, amikor még élethűre is voltak kifestve...szenzációs!

Fényképezőgéppel sikerült pár klassz közeli képet is lőni,  de azokat méretük miatt nem pakolom most fel ide. Meglepő módon lehetett rendesen fényképezni, sokan voltak ugyan, de a terembe belépést követően eloszlott a tömeg és bár beállított közös fotó nem fért bele, de egymást le tudtuk fotózni szépen. 

Itt meg a katona biztosan feladja magát poggyászként, azért van így betekerve:

Kijutni a parkba kicsit körülményes volt tömegközlekedéssel, de megoldhatónak bizonyult. A hosteltől nem messze indult egy busz (603), ami elvitt a vasútállomásig, ahonnan mehettünk még úgy fél órát egy másik busszal (306). Sajnos állt már egy kisebb sor, amit tapasztalatból már tudunk, hogy valószínűleg csak több buszra fér fel (nem lehet állva utazni, így ha fogy a hely, akkor bukó, vársz a következőre). De sebaj, egy hivatalos embernek látszó valaki el kezdett párunkat terelgetni egy másik buszhoz. Lacó várakozásra intett, de kifigyeltem egy amerikait, aki egy kínai lánnyal volt és ő is rohant a másik buszhoz. Reméltem, hogy ő is az agyaghadsereget tűzte ki mai céljául, ezért követtem és rákérdeztem, merre tart. Megnyugtatott, hogy egy kínai önkéntes elnavigálta és hogy ez a másik bust is odavisz, csak közvetlenül, köztes megállók nélkül. Kb 3 jüannal volt drágább a másiknál, szóval boldog voltam, hogy nem kell kivárnunk a sort, hanem rögtön indulhatunk is. Pláne, hogy visszafelé a normális busszal utaztunk és ott jöttünk rá, mennyire megérte a gyorsított járattal menni.. A rendes busz egy szakaszon Xi'anban konkrétan 10 méterenként felvett valakit (leinthették, gondolom). 

A látogatásunkkor minden létező idegenvezető felajánlotta, hogy angolul végigvezet minket. Aki szereti, ha élő személy mondja az infókat, jó megoldás, de mi az audioguide-ot választottuk. Nekünk most  rugalmasabbnak tűnt az a megoldás (sajnos az enyém nem működött, Lacó tolmácsolta az övét, de szerencsére már annyi dokumentumfilmet láttam a témában, hogy egy alaptudással rendelkeztem is).

Oh, még valami a finnyásoknak, hehe. A parkban mindenhol guggoldás toi-toi wc-k vannak kihelyezve. Meglepően normális állapotban találtam őket, csak levegőt ne kelljen venni (de valljuk be, ez otthon is ugyanilyen). Wc papír sehol sincs, illetve szappan sem, de mi mindig mindenre fel vagyunk készülve. 

Megtapasztaltuk a kínaiak remek kereskedelmi érzékét is. Persze, ez eddig is ismeretes volt, de most aztán.. Amikor végeztünk a parkban, nem találtuk a kijáratot. De miért is nem? Mert előbb végig kell menni egy jóóó hosszú bevásárló/éttermes utcán, ahol természetesen mindenki harsányan invitál a betérésre. Kb annyi idő volt kijutni, mint magában a feltárt termekben sétálni (kis túlzással). Viszont arra jó volt mindez, hogy emlékeztessen minket, mit kell majd este enni: biang biang tésztát. Aminek a nevét egyelőre nem lehet begépelni, mert annyira bonyolult a jel maga, hogy még nincs átvezetve. Amúgy egy leveses tésztáról van szó, amit hússal és mindenféle fűszernövénnyel és zöldségekkel esznek. Na jó, megmutatom, ezt ettük este (amikor már kopogott a szemünk az éhségtől, mert ma csak a sarki boltbam idő hiányában reggelire vett kis péksütit ettük):

Enni most is a muszlim negyedben ettünk, de másik helyen. Most másokkal egy asztalnál ültünk. Többek között egy család evett velünk, ahol a kisfiú (kb 3-4 éves) teljesen lefagyott a látványtól, hogy egy szőke idegen ül vele szemben. Nem túlzok, a kissrác percekig pislogás nélkül bámult, a szüleivel meg jókat szórakoztunk ezen. A gyerekek őszintén ránk csodálkoznak, ma hallottuk, ahogy egy kisfiú az elhaladó ''idegeneket'' számolta, illetve a buszon látlak-nemlátlakot játszottunk egy kislánnyal, aki szintén nagyon élvezte, hogy valami új arcot fedezhetett fel bennünk és végig kukucskált meg produkálta magát. Ez viszont mindig egy jó kezdés a barátságos hangulat kialakításához, a gyerekeken mindenki jól mulat.

Ma ellátogattunk még a Nagy Liba Templomhoz (esküszöm, hogy nem én találok ki ilyen neveket). Erről azt kell tudni, hogy indiából hozott és kínaira átfordított szútrákat, azaz buddhista vallási iratokat, tartanak benne. Egyébként Tang-korabeli és az egyik császár az anyukája tiszteletére (Wende császárné) éppíttette. Biztos szuper anyák napja volt abban az évben. A pagoda tetejére fel is lehetett menni és a tetejéről beláthattuk a város egy egész nagy részét. Nekem mégsem ez, hanem a kis termekben lévő fali remekművek tetszettek leginkább. Jáde vagy kőből készült domborművek díszítették a termeket. Némelyik indiai hatást mutatott (nekem, de nem vagyok művészettörténész), gyönyörűen megmunkálva. Sajnos csak az egyiket fotóztam telefonnal. 

Végezetül egy kis színes. Elmetróztunk a gyorsvasút-állomásra, az utazásaink során az egyik metrómegállóban az alábbi kis részlet látható. Nekem nagyon tetszett. 

Illetve az egyik metrókocsin valami tanmese lett kiragasztva. Amit a hosszú úton lefordítottam és kb a magyar ''kemény munka meghozza gyümölcsét'' mondásnak felel meg (''nehézségek után, következik az aratás''). De ne kövezzetek meg, ha esetleg kicsit továbbgondoltam és nem is azt jelenti (mert hát az olvasóközönség folyékonyan tud kínaiul, ugye és biztos rájön). 

Holnap elvileg Huashanra megyünk megint hegyet mászni, de ez egyelőre az időtől függ. Megvettük a Xi'anból Pingyaoba, illetve Pingyaoból Pekingbe tartó vonatjegyeket, de a holnapi huashanost nem mertük. Délután lehűlt a levegő és esett is, ami nem annyira klassz egy hegyen. Sebaj, ha nem jönne össze a Huashan, találunk másik programot a környéken, ami esős vagy hűvösebb időben is izgalmas lehet. A jegyvétel is vicces volt, mert alig találtuk meg a kasszákat. Egyik tábla sem arra mutatott, amerre valóban volt is valami a vasútállomáson. Persze megkérdeztünk pár hivatalosa arcot, ők eligazítottak minket. A kasszáknál kb negyedóra sorbanállás után viszonylag egyszerűen megértettük magunkat (inkább Lacó persze), de ebben az is segített, hogy előtte leírta egy cetlire kínaiul, hogy mit akarunk és a kasszás hölgy is odahívott magához egy angolul jobban tudó kolléganőt. A lényeg, hogy sikerült összehozni,nem ragadunk Xi'anban. Bár, az itteni kajákat nem lesz könnyű itt hagyni... 

Holnap jelentkezünk, ha nem a Huashanról, akkor valami másik szuper helyről (de mindenképpen Kínából, ennyit megígérhetek). 

Ma kényelmesek voltunk. Délelőtt nyugiban elkészültünk, majd elindultunk reggelit vadászni. A hostelesek csak annyit mondtak, haladjunk az utcán balra és bele fogunk akadni pár kajáldába. Ez valóban így is volt, egy egész utcányi kifőzde fogadott minket. Valami tésztásat képzeltünk el reggelinek, így az első helyről, ami egy levesező volt, ki is jöttünk. Végül egy pici helyre ültünk be, ahol hideg szószos tésztát ettünk. Nagyon jól esett mindkettőnknek!

Jóllakottan elindultunk hát az első látnivalóhoz, a Dob toronyhoz (Drum tower).

Erről azt kell tudni, hogy anno a Tang dinasztia idején építették majd a következő dinasztiák idején is használták, mégpedig különböző üzenetek közvetítésére. Kb a korai időjárás jelentéseket képzeljétek el: nagy hőség, kis hőség, hideg eső, stb. Mindegyik üzenetnek saját dobja van (ahogy a meteorológusok is csak 5-6 frázist használnak.. ’’Zápor, zivatar várható’’, ugye).

A Drum towerből ráláttunk a Bell towerre (Harang torony), aminek a funkciója hasonló a doboséhoz, csak itt a városkapu zárását jelezték, vagy például éjjel így intették óvatosságra a városban közlekedőket.

A Bell tower után a muszlim negyedbe vezetett az utunk, meg szerettük volna nézni a helyi mecsetet (Nagy mecset). Picit el kezdett cseperegni az eső, de nem volt vészes, kellemes lett legalább a hőmérséklet. Kellemesebb is volt így sétálgatni, főleg, hogy ahova csak néztünk, a legkülönfélébb ételek fogadtak minket. Itt nem érdemes hezitálni, ki kell próbálni, ami elénk kerül. Lacó a helyi sztár mellett, a Rou Jia Mo (肉夹馍) mellett döntött (ez egy pita-szerűségbe pakolt szaggatott hús, szósz - helyi hamburgernek szokták emlegetni), addig én egy pálcikás sült húsra szavaztam. Lac 15 percig biztosan várt, de ínycsiklandó lett az eredmény, 15 rmb árért. Egy másik utcában kipróbáltunk egy adag ragacsos rizs desszertet is, ráadásul egy adag két típust is tartalmazott, simát és töltöttet, illetve az egészet leöntötte az árus valamilyen mézes rózsaszósszal (nem elírás, valóban rózsából/virágból készült szósz volt). Ilyet még tuti veszünk, isteni!

A mai nap kulináris szempontból remek, de akartunk még egy kis kultúrát is becsempészni, így tovább kerestük a mecsetet. Nem annyira nehéz megtalálni, csak mellékutcában van és mi előtte élveztük kicsit a negyed hangulatát.
A mecset 25 rmb/főért látogatható és természetesen a rövid szoknya nem megengedett, így magamra kötöttem a kendőmet és úgy vonultam végig az egészen. Ma amúgy is jó hasznát vettem, mert a leégés miatt hordtam egy ideig, hogy ne érje közvetlen fény a kezemet. A mecset nem igazán a megszokott kinézetű, mi különösen a minaretnél hümmögtünk egy sort. De erről majd mutatunk videót inkább.

Az eddigi mecsetekben sosem éreztem különösebb nyugalmat, de itt minden annyira csendes és hangulatos volt, hogy ha épp stresszeltem is volna, itt tuti lenyugszom. Mindenképpen érdemes volt ellátogatni ide. A mai napnak egyik jellemzője, a virágillat, itt mutatkozott meg egyik legerősebben. Nem tudjuk, miket ültetnek, de mindenhol isteni finom illatot érzünk a kertekben, sokszor egy átlag utcában is. Mivel itt el kezdett szakadni az eső, az egyik pavilonban vártunk és élveztük a nyugalmat, amit a hely árasztott. Közben megbeszéltük, hogy a Kis Liba Pagodához metrózunk el, a Nagy Liba Pagodát pedig másnapra hagyjuk. A metró itt nem olyan zökkenőmentes, mint Shanghaiban, de itt sem volt gond. Az egyetlen nehézségünk, hogy nem akarja elfogadni a bankjegyet a jegykiadó automata, ezzel elég sokat szöszöltünk. Tömeg nem vészes, nem éri el a pesti reggeleket. A Pagoda rögtön levett minket a lábunkról, pedig esőben néztük meg. De talán így még különlegesebb is volt. (Itt rózsa illat terjengett, mmm.) Lacó megkongatta a pagoda kertyében álló nagy harangot, ami állítólag garantálja a kívánságot. Erről nincs telefonos fotó, mert videóra vettem. 

Kívánságok:

Pagoda után elmetróztunk egy másik városrészbe, de ott nem ért minket különösebben extra élmény, így most nem részletezem. Viszont visszasétáltunk a muszlim negyedbe, mert tetszett az a nyüzsgő forgatag (meg persze kaja). Xi’an minden szinten belopta magát a szívünkbe, ez már tényleg kínai hangulatú város, Shanghai modernsége és a huangshani természet után izgalmas egy kicsit a tradicionálisabb kínai építészetet és kultúrát megtapasztalni. Például, hogy lépten-nyomon egy robogó vagy biciklis útjában találjuk magunkat. Vagy, hogy hangosan üvöltözve hirdetik teljesen átlag butikok ajtajából a termékeiket. Mindenki nagyon segítőkész, kedves és barátságos. Amint betérünk valahova, egyből jót szórakoznak rajtunk és egészen lelkesen kezdenek magyarázni, amint Lac megszólal kínaiul. Ez történt a gombócozásunkkor is este, vagy a levesezőben, ahova beültünk. Igyekeztünk nem annyira turistásnak látszó helyeket választani (bár ennek talán itt nincs jelentősége). Plusz, kipróbálunk mindent, ami megtetszik. Még szemezek a nyársra tűzött sült tintahallal, de egyelőre nem vettünk. Helyette kipróbáltam az általam puliszkának nézett valamit, amiről kiderült, hogy szintén ragacsos rizs, csak sárga.

Este hazasétálás közben megnéztük kivilágítva is a látványosságokat. 

Egy jó fotót jó háttér előtt :

Szóval este késett a gépünk és kicsit nyűgösek is voltunk a hosszú nap után. A gépen kaptunk vacsit (sprite meg mogyoró). Aludni nem sikerült sajnos. A reptéren nehézkesen ugyan, de kaltunk segítséget egy személyzetis nőtől, így meg tudtuk venni a megfelelő buszjegyet és eltaláltunk a megállóba is. A busz csak egy hotelig visz el, onnantól taxizni kell. Mivel éjfél is elmúlt már, nagyon vártuk a buszt. Amikor megérkezett már ülgek rajta, ezért csak 3 ember fért fel kb. Szóval itt az a menet, hogy nem engednek fel többet, mint ahány hely van.. Kár, hogy ez a busz nem ment gyakrabban 20 percnél. A következőre nagy nehezen felfértünk a táskáinkkal együtt. Itt már eléggé kínlóddtunk... A taxis segítőkész volt, a szállásra érve becsöngetett meg szólt, hogy meghozott minket. Ez olyan negyed 2 körül volt, szóval minden vágyam az ágy volt. Szerencsére a szobánkkal minden rendben, ablak is van (ez itt nem alap, mindig rá kell kérdezni). 

Reggeli kilátás az ablakból:

Oké, senki sem fogja rajtam kívül érteni a Gyűrűk Ura/Hobbit utalást, de nem hagyhattam ki. Egyrészt ez, másrészt a Led Zeppelin azonos című száma ugrott be reggel és az érzés egész napra megmaradt. 

Reggeli után elindultunk felfedezni a Huangshant, ami a tegnapi nehéztáskás élmény alapján nem tűnt egyszerűnek. Érdekes módon teljesen belejöttünk a túrázásba (kemények vagyunk, na), így viszonylag jó tempóval haladtunk előre. Ami megtörte a lendületet, az a fényképezés volt, de ha majd fel tudok tenni képeket (most nincs működő wifi a reptéren), akkor érthetőek lesznek a pihi szüneteink. Igazán élvezetes volt a természetben lenni, pláne úgy, hogy rajtunk kívül egyáltalán nem voltak sokan. Ez nyilván amiatt is lehetett, hogy reggeli után szinte rögtön útra keltünk, vagyis kb 8-kor már bőven gyalogoltunk. Szerencsére a csomagjainkat a recepción megőrizték és csak a kisebbik hátizsákkal mentünk. A reggeli eléggé megdobta az energiáinkat, viszont nem nyomta meg vagy nehezítette el a gyomrunkat - egyszóval tökéletes volt. Amúgy a kínaiak valami tejet (vagy joghurtot) isznak a reggeli mellé, de ugye mi azt nem mertük bevállalni a csípős cuccok mellé. Azt nem tudom, írtam-e előzőleg, de külön lehetett ''csalamádét'' szedni, ami mind csípős volt. Én egy olyat választottam, aminek az íze tisztára kimchi volt (a kimchi egy koreai köret). Nem hiába, hasonlóságok vannak. Szóval a reggelivel felturbózva hasítottunk végig a hegyláncon. A Lotus kilátó, ahonnan a tegnapi naplementés képet lőttem, ma is le volt zárva, de azért szép volt az alsó szintről is a kilátás. A nap folyamán végig gyönyörű időnk volt, sajnos sikerült az utolsó 1 órában leégni. Mindkettőnknek. Az arcán. Szóval feltételezem, hogy most már nem csak a szőke hajam és a kék szemem vonzza a tekinteteket, hanem a rákvörös ábrázatom is. Ma észrevettem, hogy nem csak megbámulnak, de páran (gondolom szégyenlősek) titokban fotóznak is. Jelenleg úgy saccolom, kb 10-15 kínai telefonján foglalom a tárhelyet. Aztán vannak, akik bátran odajönnek hozzám, tök mindegy, mit csinálok épp, és beállnak mellém, hogy a társuk lefotózhasson minket. Irtó vicces ilyen kis kuriózumnak lenni.  

A sziklák gránitból vannak, ezért alakultak ki ilyen különleges formák. A legtöbb el is van nevezve,  pl a teknős és a nyúl vagy lótusz, stb. 

De vissza a hegymászásra. Olyan 2 órányi séta után hosszabb időre megálltunk egy kilátónál. Itt egy kínai csajszi kiszúrta Lacót a gépével és megkérte, hogy csináljon róla és a szüleiről fotókat, majd még az e-mail címét is elkérte, hogy majd ír Lacónak és elkéri a róla készült képeket. Cserébe ő is készített rólunk pár fényképet. Én eközben csak szolidan levideóztam, ahogy Lacó éppen kínaiul társalog. Az intermezzót követően leültünk egy kiszögellésre elfogyasztani a fennséges szendvicseinket (itt a fennséges azt jelenti bűn sz’r), amik fehér kenyérből, lapka sajtból és tavaszi felvágottból álltak. A kenyér olyan volt, mintha nem kelt volna meg a tészta és úgy sütötték volna ki. Egy biztos, soha többé nem kérünk, ha nem muszáj. Hála az égnek csak fejenként 2 szendvics jutott (az is sok..). Sajnálni persze nem kell minket, elmajszoltunk vigasztalásul egy mandrancsot.
Tovább a hegyen végül eljutottunk az egyik legszebbnek mondott kilátóhoz, a Bright Tophoz (Fényes magaslat, mondjuk), ahol egy obszervatórium is helyet kapott.

A túránk során most ütköztünk először sok emberbe, de ez egy pihenőnél érthető. A kirándulók kiélvezték a helyszínen lévő kajáldákat. Mi ezt nem vállaltuk be, mert ahogy korábban írtam, ide mindent fel kell cipelni és emiatt (is) elég húzós árak vannak.
Így cipelnek fel mindent (szemből nehéz volt fotózni, mert gyorsan odébb kell állni az útjukból, plusz piszok gyorsan mennek):

A bácsikkal és emberekre specializálódott társaikkal többször is találkoztunk. Az embereket nem így, hanem kb gyaloghintón cipelik ketten együtt. Engem már most is megdöbbentett a látvány, de csak arra tudtam gondolni, hogy vajon ezt hogy bírják nyáron 40 fokban. Most csak kb 20-25 fok körül mozgott a hőmérséklet. A másik, ami az eszembe jutott, hogy milyen puhányok vagyunk hozzájuk képest.

Az útvonalon haladva amúgy látszott, hogy itt is rendszer van, kérem szépen. Ugyanis a hegyi utak is úgy vannak kialakítva, hogy az egyik oldalon mész, a másikon jössz, sőt, ahol oda-vissza forgalom van, ott is kettéválasztják az utat a fel és lehaladóknak. Nem érdemes átkószálni a másikba. Ami még feltűnt, hogy minden sarkon dolgozott egy takarító, aki folyamatosan tisztán tartotta a területét és söprögetett. Ráadásul volt külön szemétszedő is, aki a beton kukákból szelektíven szedte ki a dolgokat. A pihenőknél lévő mosdók is tisztán voltak tartva (és nem csak guggolda volt). Le voltunk nyűgözve.
Eredetileg a Beihai nevű csúcsig is el akartunk menni, de a Bright top annyira lenyűgöző volt, hogy úgy döntöttünk, elidőzünk kicsit itt és inkább a Flying Rock (repülő szikla) csúcshoz megyünk el, ami közelebb volt. Nem akartuk kockáztatni, hogy lekéssük a libegőt. A Flying rock izgalmas, mert egy ovális szikla magasodik egy csúcson.

Éreztük, hogy a lábainknak is lassan elég lesz az erőpróba, úgyhogy visszaindultunk a Yuping csúcshoz, ahol a szállásunk is volt. Útközben megállított minket két német nő, akik már nagyon le szerettek volna érni a hegyről és annyira nem örültek, mikor megmondtuk nekik, hogy még 2.5 km a libegő megálllója. Velük később a huangshani vonatállomásra is együtt utaztunk a buszon.

Innentől már nem erő, hanem inkább türelempróba volt a túra. Ugyanis dugóba kerültünk. Valószínűleg megérkezett a napközben sehol sem található emberáradat és egyszerre akart eljutni a libegőig.. Nem volt más választásunk, beálltunk a sorba és tötyörögtünk előre szép sorban. Néha megzavarta a rendet egy-egy cipelős ember, de amúgy lehetett haladni, csak lassan. Ez kb az utolsó 1 km volt.

A Yupinghoz érve megettük a második szendvicset is, hadd fogyjon meg egyébként sem ártott valamit enni. Itt persze már rendesen tömeg volt. Ebben a környezetben akarta lefotóztatni magát egy pár úgy, hogy gyakorlatilag a megkért fotósnak hasalnia kellett volna, hogy elkészítse a megálmodott fényképet (tanulság nekik: ne állj egy 5 méteres szikla aljába és várd el, hogy 1 méterről valaki szemből lefotóz a teljes sziklával). Mi nagyon jól szórakoztunk, ahogy a pár férfi tagjának ment fel az agyvize a folyton előttük elhaladó túrázóktól. Innentől nem sok volt hátra, felvettük a táskáinkat, majd nyomakodás le a felvonóhoz. Sajnos nem lehetett kártyával fizetni, pedig megpróbáltam, a lenti jegyirodánál lehetett. Ami vicces, hogy itt is megy a síeléskor tipikus ’’nem akarok külön utazni a társaimtól, így több félig üres kabint is hagyok elmenni’’ dolog, csak itt leordítják az ember fejét. Mi kaptunk egy ilyen alkalmon és elszáguldottunk egy kihagyott kabinhoz. Lefelé elbúcsúztunk a hegytől és átbeszéltük a menetrendet: libegővel leérni, sétabotjainkat átruházni valakire, buszjegyet venni Tangkouba, majd onnan busszal elutazni Huangshan városba, ahol tovább taxival a reptérre. Nem bonyi. Ebből engem a botok izgattak (na jó, nem csak..). Végül a fából készültet leadtuk a libegő lábánál, de a profibbat nem vették át. Egy sor vacillálás után egy nénikkel övezett kukának támasztottam. Több se kellett, a bot még nem ért a kukához és az egyik néni már pattant is a botért, nagy nevetgélések közepette. Jó helye lesz. Erről jut eszembe, kis színes: nem gondoltam volna, hogy Kínában mernének nyilvánosan szoptatni a nők, de itt pont találkoztunk egy anyukával, aki így tett. Tudva, hogy sokszor micsoda hőbörgést vált ki egy cicin lógó csecsemő Európában és az USA-ban, ezt külön szuper volt látnk, hogy itt senkit nem érdekelt az élet eme természetes része. De mondjuk itt lazán megpisiltetnek gyerekeket akár veled szemben is, szóval lehet, hogy egyébként is kevésbé tabu minden testi folyamat (vagy egy egyedi esetet láttunk és felesleges messzemenő következtetést levonni, ki tudja). Egyébként ne kérdezzétek, miért a botos néniről jutott eszembe a szoptatós anyuka..
A nap végéhez érve kezdtük érezni a fáradtságot is magunkon, és míg az első buszos utunk eseménytelenül telt, a Huangshan város felé tartó buszon be is bólintottam picit. Pedig az nem volt egyszerű, mert öten ültünk négy helyen. Az az út poén volt. Kisbusszal mentünk és rögtön az elején még kisebbnek tűnt, mert nem volt helyünk, pedig jegyünk igen. Aztán a sofőr rendet vágott, a hátsó sort szétrobbantotta, Lacó meg megkapta a lehajtható kis ülést. Bekötötte ugyan magát, de szerintem para esetben csak annyit ért volna el, hogy a pici üléssel együtt repül. De nem lett semmi, jót nevettünk (fotó sajna nem készült, elaludtam). A táskáinkat legalább nem kellett szorongatni, bár amilyen dzsuvában feküdtek a raktérben. Az indulás előtt a sofőr körbejárt pénzért, amiről megtudtuk, hogy a gyorsabb haladás érdekében érdemes perkálni. Mert itt az a módi, hogy ha nem akar senki a köztes megállókban leszállni (felférés kizárva), akkor a sofőr hajlandó eltérni a kijelölt útvonaltól és így autópályán mehet, ami ugye mindenkinek jobb, mert gyorsabban a végállomásra ér. Szóval fizettünk 3 rmb-t fejenként pluszban. Nem igazán tudtam összetenni, hogy ha a pálya fix díjas, akkor miért fizetjük ki mindannyian az árát, de biztos így oké. Legyen a sofőrnek jó napja. Természetesen a mellettem ülő srác is kért egy szelfit velem (lassan elkezdem, hogy én is kérek cserébe tőlük). Lacó pedig elbeszélgetett a mellette ülőkkel. Utolsó kölekedési eszközünk a taxi volt, amit sikerült 30-ról 22-re lealkudni. Gyorsan kiértünk, úgyhogy hosszú várakozási idő elé néztünk, pláne, hogy a gép késve indult...
Holnap valami tuti reggelivel szeretnénk indítani a napot!

 A szállásra érkezés egy külön mise, azt majd holnap megírom, kipihenten. 

Napfelkeltét lel. 

Meg kiadós reggelit. Svédasztalos volt (vagy mondjuk inkább kínai asztalosnak), így azt választottunk, amit csak kívántunk. Mi persze szinte mindent kívántunk. Volt kolbászka, főtt tojás (több féle is), párolt zöldség, zöldséges sült tészta, fafülgombás tofu, zöldséges gombóc, mungo bab levesek (talán? valami szószli), édességnek meg szerintem bablasztából készített mini pudingszerű süti és grízfelfújt-szerű pici lepényke. 

Most megyünk túrázni, mert csodálatos napsütés van (azért betettük az esőkabátokat..). 

Azaz,  az élet értékes. Ez a bölcselet a huangshani autópálya szélén tetszelgett,  arra figyelmeztetve az autósokat, hogy tartsák be a közlekedési szabályokat. 

Huangshani reptéren sikerült taxit fogni (kvázi futószalag szerűen haladtak, mert valaki beszállt az elsőbe, majd előbbre gurult a mögötte lévő taxi, stb) , amivel elmehettünk Tangkou városba, ami közvetlen a Huangshan-hegy lábánál fekszik. 190 rmb nem volt most nagy ár kettőnknek azért, hogy időben odaérjünk előbb a hegyhez menő buszhoz, majd a felvonóhoz is. Furcsaság, hogy a taxi hátulja úgy be volt bugyolálva valami ülésvédővel, hogy nem találtam meg az övcsatot. Szóval száznál már erősen kapaszkodtam (majd jött az '' élet értékes'' tábla...). De szerencsére mindenki odafigyelve vezetett. Lac az út során elbeszélgetett a taxissal, hol könnyebben, hol nehezebben értették egymást, de a társalgás folyékonyan ment. :) Tangkouban a buszpályaudvaron eligazított minket a sofőr, majd siettünk jegyet venni, majd a terminálba. Ember nem volt rajtunk kívül. Ami külön fura, hogy a busz is úgy döntött, hogy hamarabb elindul a felvonóhoz, csak velünk. Tehát ketten ültünk az egész úton.. Annak ellenére, hogy a nap viszonylag zökkenőmentes volt eddig,  hiszen pontosan indult a repülő, kaptunk taxit és időben indult a busz is, kicsit izgultam, hogy tuti legyen felvonó még és elérjük. Felesleges volt az aggodalom, mert gyakorlatilag 20 perccel az utolsó lebegő előtt már fel is szállhattunk az egyikre. Amúgy tisztára síelős érzésem volt. 

Felfelé már megdicsérhettük magunkat, hogy klassz döntés volt eljönni ide. 

Ugye?  :) 

Amit látni, az nem szmog, hanem pára. Kicsit esőre áll, de egyelőre nem esett, amióta itt vagyunk. 

Felérve készülődtünk kicsit, mert a hotelig kell gyalogolni a felvonótól és ez nagy hátizsákokkal nem annyira egyszerű. Viszont, bizonyítandó a kínaiak barátságosságát, egy pár épp leért a hegyről és meglátva minket nekünk adták a túrabotjaikat. Nem ám két gallyat, rendes túrabotokat! Meg is beszéltük Lacóval, hogy mi is így fogunk tenni, ha már megyünk le. 

A hotelig az út felért minden trx-cross fit-súlyzós edzéssel együtt.Hiába nem kellett órákat menni, hegynek fel megtömött hátizsákkal (ja, +2.5 liter vízzel, mert a hegyen nem nagyon kapni, hiszen mindent gyalog vagy a felvonóval juttatnak fel a hegyre) meredek lépcsőkön... De egyszer odaértünk és sikerült rendben becsekkolni. Még kártyával is lehetett fizetni a Yupingluo hotelben. Kis felfrissülést követően még szerettük volna megnézni a naplementét is, mert addig hátravolt kb 1 óra. Nem akartunk viszont nagyon messzire menni, ezért a recepciós által javasolt közelebbi csúcsra indultunk el. Előtte megálltunk fotózkodni a hotel melletti ''üdvözlő fenyőnél'', ami Kína egyik leghíresebb fája. (Otthon miért nincsenek hírese fáink?) 

Azért ''üdvözlő '', mert elvileg olyan pózban tartja az ágait. 

Itt szépnapsütéses időnk lett, csak baromira fújt a szél. Kicsit olyan érzésem volt, mint az Ulsanbawin (hasonló hegycsúcs Koreában). Na, de le ne késsük a naplementét!

Csodálatos a táj, minden percét élveztük a naplementés Lotus kilátóhoz vezető útnak. 

No és akkor dobpergés... Tessék, ilyen gyönyörű naplementét láttunk. (Igazából a meghatottságtól párás szemmel fotóztam, ezért nem látjátok.) 

Helyette ez a buci szikla viszont nagyon megtetszett mindkettőnknek. 

Sajnos belekerültünk egy felhőbe, így sok értelme nem volt tovább ácsorogni a kiszögellésnél és elindultunk vissza a szállásra. Nem mi voltunk egyébként az egyedüli optimisták, egy fazon állvánnyal felszerelkezve várta, hátha elmegy a felhő (nem ment el). 

Még egy kis felhő-érzékeltetés, immár a szállásról,:

Este sok minden nem maradt hátra, mint elkészülni a holnap reggeli keléshez (5.30 a napfelkelte.. Miért nem tud az a nyamvadt Nap is pihenni kicsit tovább), illetve megvacsizni. Nem véletlen nem írtam reggeli óta semmilyen kajáról, ugyanis csak 2 zacskó ropit ettünk azóta. De! Most kipróbálhattuk a tegnap beszerzett dobozos száraz levest, amit csak forró vízzel kell felönteni. Kaptunk tésztát, szárított zöldségeket, fűszerkeveréket meg valami pasztát is. Nem volt olyan rossz, mint amire számítottunk, egész jól esett. De ha nem esett volna jól is mindegy, mert a hotelben egy vacsi kb 100 rmb-nél indul (40 a váltószám..).

Desszertnek pedig megkóstoltuk a személyzet által odekészített kis kekszeket, Lacó pedig lefordította a szívecske alakú üdvözlőkártyát. :)