Mivel szombaton nem írtam, egyben töltöm fel azt és a mai napot is.

Szombat reggel az ablakon kinézve rögtön nyúltunk a telefonhoz, hogy megnézzük a levegő minőségére vonatkozó előrejelzéseket. Összehasonlításképp: egy átlag budapesti nap mondjuk 56-65 érték körül mozoghat (ez adott mennyiségű levegőben lévő káros anyagok száma), addig Pekingben ez most 242 volt. Sokat nem gondolkodtam és már pakoltam is be a maszkot, hogy viselhessük. Ugyanis nekem már az előző napi szmog is soknak bizonyult (utólag néztük, 165 volt), attól is köhögtem meg kapart a torkom folyamatosan. Bár nem repestünk az örömtől, hogy ilyen időben járjuk be a maradék látnivalókat, annak azért örültünk, hogy a Tiananmen teret, a Tiltott Várost és a Nagy Falat szép időben láthattuk, illetve a Nyári Palotát is viszonylag rendesen megnézhettük. Reggelinek most valamilyen krémes croissant-t vettünk, majd elindultunk megkeresni a nem túl messze jelzett első programunkat, a Mennyek templomát. Út közben átmentünk egy gyalogos felüljárón, amire híresebb fizikai képleteket raktak ki. Hogy miért, ne kérdezzétek, de megörültünk neki.

A Mennyek templomát a nap során mindenképp meg szerettük volna látogatni, mert ott található a szintén Peking jelképének tekinthető A Jó Aratásért Imádkozás Terme (Hall of Prayer for Good Garvest). Mint a legtöbb látnivalót, ezt is egy hatalmas park vette körbe, tulajdonképpen a Mennyek temploma a parkra utal. Itt, a rosszabb levegő ellenére is rengetegen sétáltak, játszottak vagy épp táncoltak. A kínaiak az eddig látottak alapján imádnak táncolni és szívesen mennek ki közterekre, hogy hódoljanak ennek a hobbijuknak. Az egyik táncpár pl tangózott, távolabb csoportban gyakoroltak valami formációt. Még egy csapat nyugdíjast is láttunk, akik kardozni tanultak (tessék, jedi-kiképzés virágillatban). Megálltunk egy idősebb párnál is, akik valamilyen rockys zenére ropták és elképesztően ruganyosan, jó érzékkel táncoltak. Nekem különösen a bácsi volt szimpatikus, aki napszemüvegben, fejkendőben és rocker pólóban irtó menőn nézett ki. A parkról egyébként azt kell tudni, hogy több épület található itt, amiknek mindnek szerepe volt az uralkodó évente tartott szertartásos körútján, amin a megfelelő termésért imádkozott. Az első állomása az Önmegtartóztatás/Böjtölés palotája (több neve is volt angolul, Fasting vagy Abstinence palace). Itt gyakorlatilag puritán körülmények között töltött el egy bizonyos időt a császár, böjtölt, egyszerű ruhát viselt, nem beszélhetett. Ha egy cserfesebb uralkodóról volt szó, biztosan nagyon várták ezt az időszakot a szolgálók. Számunkra itt akadt egy kis értetlenség, mert bár kombinált jegyet vettünk a parkhoz, tehát elvileg mindenhova beengednek, ide mégsem akartak átengedni. Mint kiderült, kérni kellett a bejáratánál egy újabb jegyet, ami nem kerül pluszba, csak éppen azt lyukasztják ki, nem a kombinált jegyet. Szegény császár hiába böjtölt, ha cserébe most meg pazarolnak a helyszínen.

Az uralkodó a megfelelő önmegtartóztatás után a Kerek Márvány Oltárhoz ment, ami nevéhez híven kerek és márvány. Ez amúgy elég földöntúli látványt nyújtott a szmogos környezetben.

Miután jól körbejártuk a kerek teret ( :) ), elindultunk a fő látványossághoz, az aratás terméhez, amit én következetesen szüretelés termének hívtam. Elég vad történelmet élt meg ez a hely is, mert a brit-francia szövetség (kik mások, a nyári palota óta tudjuk, hogy mindent ők csinálnak) egy ideig főhadiszállásként használta, mikor megszállták a várost. Biztos, nagyon odafigyeltek és tiszteletben tartották a hely szentségét... Viszont nagyrészt mindegyik épülethez tartozott egy kisebb kiállítás is, ami bemutatta a múltját és a felújítási folyamatot is. Sok angol kiírás nincs, de így is érdemes volt végignézni, mert a régi fotók, tárgyak sokat elárulnak a történelemről. Például látható egy 1949 körüli (pontosan nem emlékszem) fénykép, amin egy amerikai attasé szerepel. A képre ő maga ráfirkálta, hogy „A jó aratásért imádkozás terménél, Stephen”. Az emberek nem változnak, minden korban és országban ugyanolyanok vagyunk, meg akarjuk őrizni az emlékeinket. A teremnél elég sokan voltak, de még a tűrhető mennyiség, viszont ennek ellenére kaptunk pár könyököt a vesénkbe, egyeseket az sem zavart, hogy épp fotóztunk, simán bebújtak a kitartott karunk alatt fényképezni.

A parkot sikerült elég részletesen bejárnunk és mivel el is telt az ebédidő, a város másik részén lévő Lama templom előtt az ebédre szavaztunk. Szerintem valamit n agyon elbénázunk Pekingben, mert sosem találunk olyan igazi kis kifőzdéket, mint amikbe eddig minden városban belebotlottunk. Nem akartuk húzni az időt, így beültünk egy szimpatikusabb étterembe, amiről kiderült, hogy tibeti ételeket szolgálnak fel. Némi hezitálás után (vacsira pekingi kacsát terveztünk, így most nem akartunk sokat enni) a leves mellett döntöttünk. Volt kicsi és nagy adag és kézzel elmutogatta a pincér, kb mekkora a nagy, ami alapján úgy ítéltük meg, hogy azért mégiscsak a nagyobbat kérjük. Azt hiszem, kicsit alábecsülte a mutogatással a méretet a pincér.

A levessel eltelve elsétáltunk a Lama templomhoz. Azért láma, mert buddhista templomról van szó. Itt folyamatosan füstölőztek, ami az amúgy sem tiszta levegőt tovább rontotta. A hely leghíresebbje az egyetlen szantálfából kifaragott 28 méter magas álló Buddha. Ez még a Guinness rekordok könyvébe is bekerült.

Nem tudom, mennyit tölthettünk el a templomnál, de a végére igencsak elegem lett a füstölőkből. Szóval vágytunk egy kis „friss” levegőre, amit a Beihai parkban gondoltunk szippantani (maszkban). A park hatalmas és ide most csak sima belépőt vettünk. A legtöbb, ha nem mindegyik, park fizetős egyébként. Sajnos a szmog miatt elég gyenge látási viszonyokat tapasztaltunk, pedig a park egy tavat ölel körül és pavilonok, kis kertek sorakoznak végig.

A tó túloldalán egy dagoba látható, amit mi inkább csak odaképzeltünk. Na jó, ennyire azért nem volt durva, láttuk mi is. 

A park sarkában leültünk egy kicsit és figyeltük a sárkányeregetőket, miközben az esti vacsi menetrendjét próbáltuk kitalálni. Végül visszamentünk a Qianmen utcára, ahol a régi villamos fut. Itt és a környező mellékutcákban sétálgattunk és végül egy népszerűnek tűnő helyre beültünk pekingi kacsázni. A vacsink elején még egy ajándék levest is kaptunk, mert a mellettünk ülő két srác fél adag leves helyett két levest kapott, így az egyik tálat nekünk adták (ezt úgy tessék elképzelni, hogy egy egész fazéknyi levest kaptunk). Jól indult a vacsi! A kacsa isteni, a szószok fenségesek, a második ételként kért zöldséges tál zamatos volt. Egész végig jóízűen falatoztunk.

Összességében a szmog ellenére klassz napunk kerekedett. Furcsa, hogy a rossz levegő nem ijesztette meg a pekingieket, mert csak páran viseltek maszkot. Ehelyett ugyanúgy végezték a dolgukat, mint bármelyik mások napon. Szerencsére estére jött egy nagyobb szél és elfújta az egészet és egész normális levegőnk lett, ami még vasárnap is kitartott.

A vasárnap reggelünk összepakolással telt. Reggelinek megint gombócoztunk, illetve végül ebédre is azt vettünk, amit a vonaton fogyasztottunk el. A csomagjainkat a portán hagyva a Nanhai park felé vettük az irányt, gondoltuk, a szép napsütésben sétálunk még egy jót. Egy bibi volt csak, hogy mindenhol katonák sorakoztak. Az egyikük nagyon unhatta az ácsorgást, mert mikor meglátott minket, mosolyogva integetett nekünk. Egyébként mindegyik katona olyan fiatalnak tűnik. A park, mint kiderült, a kormánynak van fenntartva, a sima nép nem látogathatja (sajnos mi is csak sima nép vagyunk). Legyen, akkor most kicsit feleslegesen sétáltunk, de a közelben volt a Jingshan park, aminek a dombját a Tiltott város alapjának kiásásakor felhalmozott földből emeltek. Ennek a tetejére egy pavilon került, ahonnan remekül belátni az egész Tiltott várost.

A park elképesztően rendezett, tele virágokkal, lugasokkal. Látszik, hogy folyamatosan gondozzák. Az egyik részen az ültetett virágokról kihelyeztek ismertető táblákat is. Sehol egy graffiti vagy szemét (tény, hogy a takarítók folyamatosan dolgoznak, ha akarna valaki sem lenne esélye szemetelni).

Rövid andalgásra volt csak időnk, mert fél 3-kor indult a vonatunk Suzhou-ba. Azért út közben felfedeztünk egy vicces táblát, ami nekem leginkább annyit mond, hogy a Trabantot tilos felrobbantani. 

Illetve, mindenhol picike kis autók járnak, de eddig ez a rózsaszínű a legtutibb (a fehér is pici amúgy). Legszívesebben hazavinném kézipoggyászként. 

A hostelbe fél 2-re sikerült visszaérni, nekem addigra nagyon fájt már a lábam. Végül is 2 hét kemény sétálgatás van mindkettőben, a napi átlag 20 kilométeres távjaink megvoltak itt is, mint Londonban. Na, de azért ne sajnáljunk nagyon (biztos sajnáltatok), a vonaton 300 km/h sebességgel ültünk 5,5 órán keresztül. A pekingi állomáson hálát adtunk az eszünknek, hogy korábban már lecsekkoltuk az állomást, mert ez tényleg hatalmas. Ráadásul most sokan is vártak a vonatokra, így külön örültünk, hogy tudtuk, merre kell mennünk.

Nem akadtunk semmi nehézségbe, bár már a kapunál álltunk (itt is van beszálló kapu), amikor egy bácsi odalépett hozzánk és meglehetősen erőszakosan valami VIP váró felé akart minket terelni. Egyrészt 30 perc volt hátra a vonatindulásig, másrészt gyanús lett, hogy senki nem megy el vele és valahogy többnyire a külföldieket célozza, így nem mentünk vele. Kicsit olyan érzésünk volt, hogy betaszigál egy váróba, ahol aztán kötelező fizetni vagy venni valamit. Nem, köszönjük, mi boldog másodosztályosok vagyunk. Pláne, hogy a kapunál viszonylag elöl álltunk és nem akartuk feladni a remek pozíciónkat.

A vonatúton farmok mellett haladtunk el, ahol rendszerint egy táblán egy ember dolgozott. Ami megmozgatta a fantáziámat, hogy vajon mik azok a kis földhalmok a veteményesek közepén vagy szélén, amik mellett olykor kőtábla is volt és piros virágot tettek a tetejükre. Nekem síroknak tűntek, de furcsa lenne, ha a termés közé temetkeznének. Városok mellett is elhaladtunk. Ezekből általában a tömbházakat láttuk csak, de szinte mindenhol volt legalább egy kiemelkedő épület, amit nyilvánvalóan a város jelképének szántak.

 Suzhouba érve egyből a szállásra siertünk, ami pont az egyik leghíresebb utcán található. 

U.i.: mivel a legtöbb helyszínről olyankor írok, mikor nincs internetem, így a nevek magyar változatai biztos nem felelnek meg a hivatalos fordításnak.