2019.11.01.

Makaó valahogy nem lopta be túlzottan magát a szívünkbe. Pedig nagyon igyekeztünk megszeretni, de izzadtan nehéz bárkinek is a pozitív oldalát látni, főleg, ha rögtön egy tizenhatezres mínusszal indítunk. Azért reggel csak felkeltünk megnézni a várost, különösen a portugál részeket, amiket még a gyarmatosítás idején építettek itt. A recepción letettük a nagytáskákat és szerencsére az értelmes és kedves hölgy volt szolgálatban, nem az ellentétje, akivel esténként kell megküzdeni. A táskáink hihetetlen biztonságban egy madzaggal összekötve a recepciós pult előtt vártak minket vissza. Nem volt min aggódnunk, mert a madzagot lelakatolták és kaptam hozzá egy karkötőt, amin a lakat száma volt. Ezt most hagyom, hogy beivódjon... A madzagot. Lelakatolták.

Teljes lelki nyugalommal elindultunk reggeli meg víz után nézni, találtunk is a közelben egy kisboltot, ahol a víz mellé kekszet és aszalt mangót is vettünk. Sajnos az egész szigetre igaz, hogy nem nagyon lehet kártyával fizetni, még jó, hogy váltottunk előző este egy kis költőpénzt. Tényleg kicsit, mert azzal kalkuláltunk, hogy majd a Transferwise-t fogjuk használni. Ezzel szemben már a reggeli bevásárlás elvitte a készpénzünket. A közeli parkban fogyasztottuk el ezeket, illetve az út közben talált pékségből szerzett reggelinket is (Lacó croissant-t evett, én pedig „ananász bucit”, ami igazából babpasztával töltött sima buci volt). Körülöttünk az idősebb korosztály tornázott, míg mi ettünk. Olyan reggeln10 körül már negyvenezer fok volt, amit annyira nem értékeltünk most, elszoktunk ettől már, Kínában sokkal kellemesebb időben kellett sétálnunk. Mindegy, a reggelink után körbesétáltuk a felújítás alatt álló Luis de Camoes kertet. A legtöbb látnivalót amúgy épp felújították, úgyhogy elég sokszor kellett elkerített területet nézegetni. Itt a kert bizonyos részei egyáltalán nem voltak látogathatók, de ennek ellenére sokan mászkáltak. A mert mellett található a Régi Protestáns Temető, ahol a korai gyarmatosítók és családjaik sírhelye található meg. Érdemesnek találtuk egy látogatásra és nem is kellett csalódnunk. A sírok nagy részén feltüntették a halál okát és jelentem, nagy áldás az antibiotikum és az oltások is. Nem egy lázban elhunyt akadt itt, akiket le merem fogadni, hogy a mai gyógyszerekkel simán meg lehetett volna menteni. De ők a XIX. század második felében éltek. A szomorú igazán az volt, hogy sok gyereksír is akadt itt.

A temető után a Szent Pál székesegyház romjaihoz látogattunk el (Ruinas de S. Paolo), ami tulajdonképpen csak az épület frontját jelenti, mert a többi része leégett egy korábbi tűzben. Viszont így sokkal érdekesebb látnivaló, mintha teljesen ép lenne. Itt egyébként már rendesen szenvedtem a melegtől és leginkább az árnyékot kerestem, amíg Lacó fotózott.

Egy kis pihenőt követően úgy beszéltük meg, hogy a világító tornyot nézzük meg előbb, mert az egy kicsit kiesik a többi látnivaló útjából. Ehhez viszont felfelé kellett mennünk, ami a vízünk gyors fogyását eredményezte. Bíztunk benne, hogy hamarosan szembejön egy bolt, de csak egy 7Elevent találtunk, ami aranyáron mért mindent, amire még én is nemet mondtam. Szerencsénkre a világító torony lábánál kihelyeztek egy ivókutat, ahol el is időztünk egy kicsit feltöltődni. A világító torony nagyon szépen karbantartott, fehér épület, nem is volt egyszerű lefotózni, annyira vakított.

Innen beláttuk a várost egészen messzire, viszont nem lett hűvösebb, úgyhogy itt is megpihentünk az egyik árnyékos padon. Ekkor arra tévedt pár külföldi és Lacó szerint tisztára az egyik barátjára, Robira, hasonlított a srác. Olyannyira, hogy le is akarta fotózni, ha majd visszafelé jönnek, de ezt már nem vártuk meg. A Robi-utánzattól feldobódva sétáltunk vissza az ivókúthoz, mert megint megittunk mindent és onnan a főtérre vettük az irányt. Itt éreztem, hogy muszáj lesz egy kávét inni (kb ez a harmadik az úton) és az egyik mellékutcában lévő kávézóban a tegnapiból tanulva elvitelre kértem egy kávét. Vártunk egy kicsit, hogy hűljön (addig sikerült jól kilögybölni), majd el kezdtük inni és a fele a kukában végezte. Remek vétel volt, vagy ahogy Lacó emlegeti ezeket mostanság, elsüllyedt költség. Azt hiszem, a kínai kávézásaimat ezzel egy életre letudtam.

A főtérre vezető úton betértünk a Szt. Dominik templomba, ahol megnézhettünk egy ájtatos kiállítást is és sajnos meg kellett állapítanunk, hogy nem mi vagyunk a célcsoport. De a kiállítás fénypontjaként megcsodálhattunk egy Mária-szobrot is, amint a kis szütyőjében viszi a zseb-Jézust (nem a babát, hanem a normál Jézust mini méretben). Itt eltört valami bennünk, a zseb-Jézus miatt, és a nevetéstől könnyeinkkel küszködve siettünk ki az utcára. Innen rövid sétára található a főtér és a környéken rengeteg kifőzdét találtunk, de sajnos mindegyik szinte ugyanazt kínálta. Vagy péksüteményeket vagy pálcikás és többnyire rántott cuccokat. Utóbbihoz nem igen kaptunk kedvet most és megbeszéltük, hogy a főtér után keresünk valami rendes kajáldát. A főtéren megtalált egy srác, aki egy bizonyos szögből akart saját magáról fotót, ezt teljesítettem is (a kezembe adta a telefonját és beállította a kezemet, hogy pontosan a szerinte megfelelő módon készüljön el a kép), de jeleztem neki, hogy így lemaradt a keze. Ezt ő is megállapította, majd engedélyezett pár milli változtatást a beállításon. Cserébe ő is készített rólunk fotót, amin többnyire az ég szerepel. Lehet, hagynom kellett volna, hogy lemaradjon a keze. De vele legalább angolul lehetett társalogni és kedves is volt. Ugyanis itt nem mindig tudnak angolul és sokszor elég mogorvák itt. A recepciós mogorva volt, a pékséges is rendkívül türelmetlenül és gorombán viselkedett... Plusz nem egyszerű a kínaival sem boldogulni, mert olyannyira más dialektusban beszélnek, hogy semmit nem lehet érteni belőle. Ez igencsak nehézkessé teszi a dolgokat menet közben. Portugálul nem tudtuk letesztelni a tudásukat, de minden ki van írva portugálul és sok is az onnan érkező látogató. Nem hiába, hiszen Makaó portugál gyarmat volt egészen 1966-ig, amikor rájöttek, hogy szimpatikusabb a fegyveres elnyomás helyett inkább csak adminisztrátori feladatokat ellátni a szigeten. Gondolom, feltűnt nekik, mi történik a világban. Végül Kínának 1999-ben engedték át teljesen az irányítást.

A főtér után az Avenida de Praia Grande utat, mert az útikönyv szerint a régi gyarmati időszakból lehet itt épületeket látni. Lehet, hogy rossz felé néztünk, de mi semmi ilyesmit nem találtunk itt, helyette csomó modern épület díszelgett két oldalt. Ezzel annyira nem tudtunk mit kezdeni és inkább elindultunk megkeresni a kínaiak által használt Pousada de São Tiago nevű hotelt. Innen a Dom Pedro V színház felé vettük az irányt, utána pedig már tényleg kaját mentünk keresni. Illetve, ha már erre jártunk a Barra negyedben, megkerestük előbb az 1881-ből megmaradt Mandarin házat. Ezt anno egyetlen család birtokolta (Jang Guanying építtette) és keveredik benne a nyugati és a keleti stílus. Nem rég felújították és most látogatható, mint az egyik legrégebbi és nem mellesleg legnagyobb családi rezidencia. Mielőtt az állam átvette a felügyeletét, már eg, ideje nem a Jang család lakta, hanem bérbe adták másoknak, illetve különböző családok lakták az épületegyüttes egyes részeit. Ez mindkettőnknek nagyon tetszett, be tudtuk járni az egészet.

Mivel már tényleg enni akartunk, kinéztünk pár helyet a maps.me-n, de élőben nem éreztük át a hely szellemét egyiknél sem, úgyhogy végül a látvány alapján véletlenül egy japán kis kajáldába ültünk be. Nem volt rossz, de nem is vágott hanyatt. A kínai ételek után az itteniek mind nagyon ízetlennek tűnnek.

Ezt követően a Makaó toronyhoz siettünk, ahol az Air Macau-s beszállókártyát felmutatva olcsóbban lehetett jegyet venni. Mivel nem pakoltam ki a jegyet, így nálam volt és legalább az én jegyemet olcsóbban vettük és még egy kis dísz ajándékot is kaptam. Sajnos Lacó rendes volt és már átpakolta a használt jegyeit a nagytáskába és így ő nem tudott élni a kedvezménnyel.

A kilátó szintről hihetetlen látvány nyílt az öbölre. Olyan jól elvoltunk, hogy megvártuk az estét és a kivilágított Makaót is megcsodáltuk.

A napból nem maradt más hátra, mint elmenni a táskákért és áthajózni Hongkongba. A szálláson megint a furcsa csaj ügyelt és nem volt túl segítőkész, amikor Lacó a kikötőbe tartó buszokról kérdezte. De csak sikerült kiszednie belőle, hogy a 10-es megy oda, így kisétáltunk és viszonylag hamar megtaláltuk a megfelelő várót. Itt először egy idősebb néni, majd egy ide dolgozni érkezett fülöp-szigeteki srác segített. Végül a 10A busszal kellett kimennünk a hajóhoz, amiről kiderült, hogy csak másfél óra múlva van rajta szabad hely (fél 10-esre). És még szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert az utánunk érkezők már csak a fél 11-esre kaptak helyet. A hajón végül volt egy csomó üres hely, nem is értettük.
Mivel ennyi időnk maradt, beültünk enni. A napi ajánlat magyar marha volt. Mi nem ezt kértük, hanem tésztát, Lacó csirkével, én tofuval. Nos, amire nem számítottunk, hogy egy teljesen ízetlen levest kapunk, amiben van egy adag tészta meg esetemben fűszer nélküli tofu, Lacónak meg rántott hús beleszeletelve. Annyira nem esett jól egyikünknek sem, úgyhogy meg js állapítottuk, hogy Makaó nem mutatta meg nekünk a kulináris oldalát.

A hajóval épp úgy érkeztünk meg Hongkong Kowloon szigetére, hogy az utolsó metrókat kaptuk el pont. A szálláson automatikusan kódok alapján átvettük a belépő kártyát és most pihenünk.