2019.10.29.
Reggel békében aludtunk olyan háromnegyed nyolcig, a mai napra igazából csak a Stone forestet terveztük be. Úgy gondoltuk, hogy elbuszozunk/metrózunk a távolsági buszállomásra, ahonnan az első induló járatra felpattanunk. Terveztük még, hogy veszünk valami reggelit előtte az útra, meg úgy az egész napra, mivel egyrészt messze van a várostól a hely, másrészt nem voltunk benne biztosak, hogy ott mi lesz kapható. Mindebből végül az lett, hogy nem jött a busz, amivel a metróig mentünk volna, kb fél órát vártunk rá, az alatt simán lesétáltunk volna a metróig. Majd az állomáson megvettük a buszjegyet és elvileg azonnal indult a járat, úgyhogy rohanás keresztül az állomáson, felpattantunk a buszra, gondolván, hogy épp elértük. Fél órát ültünk a buszon úgy, hogy nem indult még el. Szóval kaja nélkül szépen nekivágtunk a napunknak, a busz egyébként úgy két órát ment és érzékeltetésként leírom, hogy fél 11-kor indult végül el. Kis közjátékként végignéztük, ahogy egy idősebb férfi utast le akartak szállítani a buszról, mert rossz jegyet vett (véletlenül). Mivel nem akart leszállni, egy sor ordítozás következett, még a biztonsági őrt is felhívták a buszra. Végül csak elindultunk – a renitens utassal együtt-, noha már kezdtem azt gondolni, hogy ezen a buszon fogunk megöregedni (vagy éhen halni, amelyik előbb jön).
Onnan tudtuk, hogy közeledünk a végállomáshoz, hogy felszállt egy népviseletbe öltözött hölgy, aki végig mosolyogva negyed órán keresztül beszélt valamit az utasoknak. Mi egy kukkot sem értettünk belőle, de kicsit bizarr volt, ahogy végig, de komolyan megállás nélkül mosolygott közben. Leszálláskor (délben) hasonló nénik ajánlgatták volna magukat, de minket meglátva nem is próbálkoztak, úgysem értettük volna egymást és hála az égnek erre ők is rájöttek. Viszonylag hosszan kellett sétálni a buszállomástól a jegypénztárakhoz, de legalább felmérhettük az elektromos kis kocsikat, amikkel a park területén lehet közlekedni. Lacó valamiért úgy emlékezett, hogy lehet külön bérelni kis autót és azzal egyénileg bejárni a park területét. Nos, ez nem így van, mert kb húsz fős turista járművek szállítják az embereket a park különböző részeihez és arra pattanhat fel a látogató, amelyik épp arra jár. Elsőként hezitáltunk, hogy vegyünk-e jegyet erre is vagy gyalog járjuk be az egész parkot, de pár perc ide-oda kóválygás után mégis mellette döntöttünk – és milyen jól tettük. Sajnos a jegypénztárnál, de igazából sehol sem beszélnek angolul, úgyhogy kész kínszenvedés elmagyarázni, mit akarunk vagy megérteni, ők mit mondanak. Legtöbbször az történik, hogy mondanak valamit, elmondják ugyanúgy még egyszer és ha nem értjük, akkor megállt a tudomány és onnantól csak néznek ránk. Bármit mondasz, onnantól csak néznek és ennyi. Épp nem azt csinálod, amit magyaráztak neked? Sebaj, nem szólnak, csak néznek. Épp hülyeségeket beszélünk? Sebaj, csak néznek. Igazából nem értjük, miért, valószínűleg feladják egy idő után. Mindenesetre a kis kocsira a jegyet is úgy vettük meg, hogy a pénztáros elbizonytalanodott és végül arra járt egy angolul tudó kollégája és ő vett át minket.
A park főbejáratánál rögtön fel tudtunk szállni egy kis kocsira, ami kb két perc után le is tett minket az első bejáratnál, a Nagy Kő Erdő résznél. A park részekre van osztva attól függően, mi a jellemző látnivaló. Oké, mindenhol sziklák vannak, csak eltérő méretben, környezetben. A Kő Erdő egyébként karsztok sorát jelenti, ami ma már UNESCO világörökségnek számít.
Elsőként az Oroszlán pavillonhoz sétáltunk el. Itt egy kis kertnyi sziklát találtunk és a dombra épített pavillonból ráláttunk az alattunk elterülő tájra. Már ez is elképesztőnek tűnt, pedig hol volt még a fő látványosság! Innen a Csúcskilátó pavillonhoz tartottunk. Ez is egy szikla tetejére épült, alatta pedig a karsztokkal körülvett kis téren lehet szusszani egyet, ha valaki akar. Mi megálltunk levenni a pulcsiainkat, mert kezdett hőség lenni, hétágra sütött a nap. Furcsamód a legtöbben ugyanúgy tréning felsőben maradtak. Ezt is megfigyeltem már, hogy eddig bármilyen idő volt az út során, itt mindenki ugyanúgy van felöltözve, legyen meleg vagy hideg. Mindenesetre mi a jól elsajátított réteges öltözködésnek köszönhetően meg tudtunk szabadulni egy rétegtől. Most, hogy az időjárásnak megfelelően néztünk ki, elindultunk megcsodálni a fenti kilátást. Ez volt egy egyetlen hely, ahol kicsit többen tömörültek, de rendesen lehetett fotózni még így is. A park egész területén táblák jelzik, merre kell tovább indulni, mi is az egyik ilyen alapján döntöttünk a Lótusz tó mellett. A tóhoz viszonylag egyértelmű út vezet de közben áthaladtunk a Mély és Szűk átjárón, ahol igencsak össze kellett húzni magunkat és figyelni a lépéseinkre. Alig jártak erre (csak egy család tötymörgött előttünk időnként), szinte egyedül fedezhettük fel a szikla hasadékokat. A táblák ellenére azért el lehet tévedni kicsit, persze egy idő után úgyis ki lehet jutni. Mi csavarogtunk egy kicsit. Időnként belefutottunk egy-egy kisebb csoportba, akiknek a népviseletbe öltözött túravezetőjét bár nem értettük, olykor a mutogatás is elég volt, hogy észrevegyük a fontosabb dolgokat.
A keskeny szikláktól kiérve a Lótusz tónál találtuk magunkat, aminek rögtön a nyitóképe elég hatásos, hiszen a sarokban egy kis pavillon figyel, mellette a tavon keresztül pedig fából készült gyaloghíd vezet.
A tavat egész jól körbe lehet járni és mellette található a Kis Kő Erdő kezdete is. Itt a legszebbnek a Nyugalom tavát találtuk, amit körbevettek a már jól ismert szikla formációk.
Ekkor már jó sokat sétáltunk és fel akartunk szállni egy elektromos kocsira, hogy átmenjünk a park többi részébe is, ugyanis ekkor épp az északi csücskében tartózkodtunk. Itt Lacó a jegyszedőt próbálta kifaggatni, hogy ha felszállunk az épp induló kocsira, akkor az ugye elvisz minket a parkban körben és megáll az egyes részeken. Sajnos megint A Nézés történt, úgyhogy sikerült egy olyan kocsira felszállnunk, ami ugyan körbement, de nem állt meg sehol. Úgyhogy majdnem ugyanoda jutottunk vissza, ahonnan elindultunk és onnan sétáltunk végül visszafelé az úton. Először a Bushao területet fedeztük fel, ahol már tényleg egy teremtett lélekkel nem találkoztunk. Itt is keskeny, erdős részen haladtunk, mígnem visszajutottunk a főútra. Ez az egyik legkisebb rész volt, de nem bántuk, készítettünk pár vicces videót, ahogy átpasszírozzuk magunkat a szűk réseken.
A Bushaotól a Liziyuanqing területre indultunk tovább, de elsőnek a bejáratánál lévő kilátó platformon fotózkodtunk párat. A Liziyuanqingben a Pingvin szikláig jutottunk csak, mert úgy ítéltük meg, az időnk nem enged többet. Az utolsó busz Kunmingba este 6-kor megy, de nem akartuk nagyon kicentizni a túrát, úgyhogy itt a Bushao felé fordultunk el megint, hogy visszakerüljünk a park főbejáratához.
A parkban, ahogy anno a Zhangjiajie-n is, az egyes formációk nevet kaptak attól függően, hogy mire hasonlítanak. Így olyan sziklák/látnivalók tekinthetők meg, mint az Anya és Gyermeke, a Kőnyúl, a Tang Szerzetes vagy az elvontabb „Mély Lélegzet az Ég felé”. Nem mindig sikerült beazonosítani, éppen melyik sziklát kellene nézni. Mi azért csak lelkesen kattogtattuk a fényképezőket.
Fél ötkor kicsit tempósabban kezdtünk a bejárat felé tartani. Szerencsére pont fel tudtunk szállni egy kis kocsira, ami egészen a buszállomásra vitt. Ott gyorsan megvettük a Kunmingba tartó jegyeket és öt perc múlva már indult is a buszunk vissza a városba. Az úton megnéztük a képeinket és jót nevettünk egy-egy mókásabb helyzeten.
Kunmingban elindultunk az egyik éttermes utcába a város közepén és megérkezve rögtön egy jónak tűnő teaboltba botlottunk. Az eladó, aki mint kiderült a tulaj is, megmutatott pár teát és közben le is főzött három félét. Olyan ízletes volt mind, hogy végül vettünk is. Nagyjából egy évi adagunkat hoztuk el, lassan megvámolnak, annyi teával térünk haza... Ezt követően már tényleg beültünk enni az egyik mellékutcában található tésztázóba, ahol Lacó marhahúsos tészta levest,. én pedig húsmenteset kértem. Végül mindkettőben volt hús, szóval Lacó jó bőséges vacsit kapott. Cserébe vacsi után sétáltunk még egy keveset és elérkeztünk a Nanping útra, ami egy széles sétáló és bevásárló utca, itt pedig helyi sütiket vettünk. A mai nap nem feltétlenül az egészséges táplálkozás jegyében telt...
Hazafelé ellátogattunk még a Yunnan Művészeti Múzeumhoz is, ezt persze este fél tízkor már csak kívülről tudtuk megtekinteni.
A múzeum mellől indult a hazafelé tartó buszunk, csak éppen több, mint fél órát kellett rá várni.. De a többi várakozó megnyugtatott minket, hogy nem számít a kiírt tíz órás zárás, attól még vagy fél óráig közlekednek a buszok. Már pont kezdtük feladni, amikor befutott a 95-ös és hazajutottunk nagy nehezen. A hostelben kifaggattuk – eredmény nélkül- az angolul sajnos alig tudó másik recepcióst a reggeli metró és busz lehetőségről, mert valahogy ki kell jutnunk a reptérre..de valamiért ebben a városban fél hatkor nyitnak legkorábban a metrók, de van, amelyik majdnem hétkor indul csak... Meglátjuk, hogy alakul a holnap...
