2019.10.26.

Nem voltunk túl boldogok a kora reggeli kelés miatt, de viszonylag gyorsan elkészültünk és átsiettünk a szemerkélő esőben a szomszédos épületbe reggelizni. Nem tudtuk, mit várjunk, pedig láttuk a kiírást a hostel recepciójánál, hogy mit adnak enni. Kellemes meglepetésként igencsak változatos menü fogadott minket, mert az előző este kiváltott reggeliző jegy ellenében választhattunk kétféle gombócból (vörös babpasztás vagy üres barna gombóc), kaptunk főtt tojást (ezt nem ettük meg most), fűszeres rizst és még marhahúsos tészta levest is kérhettünk. Mi ez utóbbikat és a gombócokat választottuk, a leveshez pedig szedtünk magunknak hagymát és csípős szószt, meg valamilyen csípős paprika csalamádé-szerűséget. Nem vártuk, hogy ennyire bőséges reggelit kapunk, úgyhogy kiélveztük, mielőtt visszasiettünk volna a szállásra felvenni a csomagjainkat.

A taxis már az ajtó előtt várt minket, szóltunk is neki, hogy pár percen belül jövünk, de még amúgy sem volt hét óra, amikorra eredetileg hívtuk. Maga az út úgy negyven perc volt a zhangjiajie-i reptérig, el is szundítottam közben kicsit, de izgulni nem kellett, mert özön időnk volt kiérni. A bejáratnál itt it tartottak robbanószer ellenőrzést, de mivel nem sokan érkeztek ide, nem tartott sokáig ez a procedúra.

Becsekkoltunk, elköszöntünk a nagytáskáinktól és elindultunk a beszálló kapuhoz, ahol egy kínai kislánnyal „játszottunk”, ami gyakorlatilag abból állt, hogy ő kukkolt minket, amikor meg hátrafordultunk, elbújt. Anyukájával jót mosolyogtunk. A gépen megint aludtam kicsit, Lacó pedig közepén ült és egy morcos bácsival hadakozott az úton, hogy kinézhessen az ablakon. Minden ilyen próbálkozásra morgott egyet a bácsi, érzékeltetve azt a hatalmas terhet, amit Lacó odaengedése okozott neki. Összességében elég könnyű a kínai reptereken eligazodni, minden ki van írva angolul és időnként még angol bemondó is van. Mosdók tiszták és rendezettek, csak vigyen magával papír az ember. A repülőn minden várakozással ellentétben kaptunk ebédet, ami sajtos-uborkás szendvicset jelentett és amit nagy kegyesen átengedtem Lacónak.

Leszállás és a csomagok begyűjtése után a lijiangi repteret busszal hagytuk el, csak éppen kiderült, hogy a busz nagyon messze tesz le a szálláshelyhez képest, amin Lacó picit aggodalmaskodott, pláne, hogy rajtunk kívül mások is taxira pályáztak, ezért várhatóan sok időt kellett volna várakozással tölteni és naná, hogy egy darab taxis nem akart jönni, korábban pedig úgy kellett elhessegetni őket... Végül elsétáltunk egy buszmegállóig és ott intettünk le egy taxit, ami elvitt a szállásig, amit nem találtunk meg egy könnyen. A kis utcákban keringtünk már egy ideje és valamiért egy ledózerolt épület közelében mutatta a hostelt a maps.me... csak nem megszűnt az egész épület létezni?? De nem, megtaláltuk kicsit odébb és sikerült bejelentkezni, még teával is kínáltak minket.

Gyors rendezkedés után elindultunk felfedezni a várost, különösen az óvárosi részt, ami a legszebb része – érthető módon- Lijiangnak. Elérni az óvárost kb öt percünkbe telt és rögtön a bejáratnál találtuk magunkat. Itt jól körülnéztünk, nem-e kell fizetni a belépésért, de nem. Van egy „karbantartási hozzájárulás”, ami 50¥, ha be szeretnénk valahova menni. Ilyenkor vagy ezt fizeti meg a turista vagy az adott jegyet, ami igazából sokkal többe kerülne úgy. Egyelőre viszont most csak sétálgatni akartunk, ami ingyenes az óvárosban. De már önmagában ez szenzációs élmény, mert a kisváros valami elképesztően csodálatos, hangulatos kis utcákkal büszkélkedhet, nem bírtunk betelni, pedig az idő esőre állt (hála az égnek épp nem esett).

Elsőre nem nem is nagyon terveztük meg, merre megyünk, csak sétáltunk, amerre kedvünk tartotta. Szerintem a legjobb módja a város kiélvezésének ez; feltöltődni a fényekkel, illatokkal, izgalmas épületekkel. Itt mókásan ki is jött a Lacó és köztem lévő különbség, mert míg ő minden térképnél megállt, hogy leellenőrizze a pozíciónkat és próbáljon valami rendszert vinni a sétába, engem nem különösebben érdekelt, éppen merre járunk. De legalább így neki kialakult egy térkép a fejében, ami másnap jól is jött a labirintushoz hasonló utcákban. Viszont mindketten sorozatban kattogtattunk, annyi látnivaló volt út közben.

A város tele van kínai zászlókkal, amik megfelelő lobogására külön csapat figyel. Pár férfi egy hosszú bambusszal járta az utcákat és szépen visszaigazgatta a felcsavarodott vagy rosszul álló zászlókat. Mivel a várost az 1996-os földrengés gyakorlatilag romba döntötte, így volt mit felújítani és gondolom, az állami támogatás segített itt is. A legtöbb épület hotel vagy fogadó, ami pedig nem, az valamilyen üzlet. Nem hiszem, hogy sokan laknának ezen a részen, de lehet, nem tudtuk meg. Az üzletek közül a leggyakoribb a virágszirmos sütit áruló mintabolt, ahol folyamatosan kóstolásra kínálgatják a sütit. Ezzel éltünk is, mert már az illat is bódító volt, és mint tudjuk, az ilyesmit nekem ki kell próbálni, mese nincs. Milyen jól is tettük, mert ah, isteni finom kis bucikat ettünk. Több színű kapható és mindegyikben virágszirmos töltelék kap helyet, a tészta pedig leginkább a hókifliéhez hasonló, csak vékonyabb és nincs rajta porcukor persze. A két nap során még párszor vettünk ilyet, mert nem lehet neki ellenállni, főleg amikor érezni a frissen sült adag illatát az egész utcában (ilyenkor nem vagyok diétán, felejtsétek el). Láttunk még pálcikás húsokat, fűszeres tofut, aszalványokat, jádét, ékszereket és mindenféle kézműves termékeket áruló boltocskát is.

Hmm...meg ilyet is láttunk..

Eljutottunk egy kis térre is, ahova lenézve egy papírboltot láttunk, elsőre nem értve, miért van itt, de kiderült, hogy a helyi speciális dongba papírból készült füzeteket, képeslapokat és más apróságokat árult. Megkérdeztük az eladó hölgyet, hogy meddig vannak nyitva és esetleg vasárnap is jöhetünk-e és szerencsére minden nap, hétvégét is beleértve, reggeltől este tizenegyig nyitva van (itt vettünk másnap búcsúzóul egy kis naplót). 

Nagyon szimpatikus az egész naxi-dongba hagyományőrzés. A mai napig odafigyelnek, hogy ne vesszen el a régi tudás, külön oktatók vannak a dongba írásra és a naxi népviselet is megjelent párszor az utcán (pl boltok árultak ruhát), ahogy sétáltunk – persze most már csak hagyományőrző célból, nem hétköznapi viseletként. Séta közben megtaláltuk a Mu rezidenciát is, ahova nem mentünk még be, mert borongós idő volt és nem tudtuk, másnap milyen lesz, így inkább sétáltunk tovább. Nem messze az épületegyüttestől található a főtér, ahol leültünk egy kicsit megpihenni.

Itt is ettünk, mert a sétánk alatt megéheztünk (na jó, csak megint ki akartam próbálni valamit), így elfogyasztottuk az egyik mellékutcában vett bábá nevű lepényt, amiben azért nem voltunk biztosak, hogy az, amiről mi olvastunk és nem is annyira jött be egyikünknek sem. Leginkább olajos leveles tésztát ettünk, nyomokban fellelhető hagymával. Mindegy, egy próbát megért. Egy néni árustól vettünk még rizs sütit, aminek a tetején valamilyen dzsem volt. Na, ez nem ízlett, de csak azért, mert túl tömör volt a tészta és kevés a tetején a lekvár, így kicsit fojtósnak éreztük. Nem lett volna amúgy rossz, kicsit más arányokkal. Illetve láttunk a tavaly talán Pekingben vett töltött kockákból, amik közül kettő vörös babpasztás, egy datolyás és egy matchás masszával volt töltve. Ebből még desszertnek elfogyasztottunk egy-egyet a bábá után. Aztán már tényleg csak sétálgattunk és fotóztunk ezerrel, mert a kivilágított város talán még szebbnek tűnt, mint nappal, ahogy a különféle lampionok, díszek ragyogtak. Nem tudom, mennyi ideig mehettünk, de egy idő után úgy döntöttünk, beülünk az egyik étterembe, amit a Lonely Planet ajánlott. Mivel egymást érik a helyek, választhattunk volna mi is, de mindenképpen olyat szerettünk volna kipróbálni, ami a helyi hagyományos konyhát kínálja, ezért a könyvhöz fordultunk segítségért. A Naxi Snacksbe ültünk be, ahol a könyves ajánló ellenére sem volt angol nyelvű étlap, de ezen felülkerekedtünk, én legalábbis bíztam Lacó kínai tudásában. Igyekeztünk nem túlrendelni magunkat (ez eddig kevésszer sikerült), és a következőket kértük: szójaszószos mogyorós széles rizstészta, gombás-paprikás egytálétel, gombás sonkás hot pot és kvázi desszertnek ragacsos étálakban, meg persze kaptunk az egészhez sima rizst. Mindegyik ízletes és kiváló választásnak bizonyult, nem sok maradt a tálakban. Mindehhez kértünk még egy üveg sört is, amit elfeleztünk. Az igyekeztünk nem túlrendelni magunkat nem jött be és telehassal indultunk haza.

Mielőtt azonban visszamentünk volna a hostelbe, ki akartunk menni a vasútállomásra vagy a közeli jegyárusító helyre, ugyanis napközben jutott eszünkbe, hogy nem ártana megvenni előre a Kunmingba tartó vonatjegyet. Az óváros bejáratánál volt egy információs bódé, itt érdeklődtük meg, hogyan lehetne kijutni legkönnyebben az állomásra vagy a közeli árusító hely nyitva van-e még. A hölgy egészen aggodalmas arcot vágott, mert este fél tízkor már esélytelen a közeli helyre menni, de az állomásra is. Lacó ekkor kezdett el izgulni, hogy ki lesz, ha nem lesz jegyünk, ezért másnapra az első napirendi pont a jegyvétel lett. Utólag persze felesleges volt izgulni, mert bőven volt hely még a vonatra.

Este, gondolom a korai kelés és a kiadós vacsora miatt, mindketten rettentő álmosak voltunk, úgyhogy az alvásra nem volt gondunk, másnapra pedig egy laza napot terveztünk (a jegyvételen kívül).