2019.10.27.

Az október 26-ot is fel fogom tenni, csak tegnap olyan álmos voltam, hogy képtelen voltam egyelőre megírni a napot...de nézzük a mait, az október 27-et most.

Reggel azzal a tudattal keltünk, hogy nem sietünk sehova, mert az egész napunk rendelkezésre áll, hogy felfedezzük a várost. Az egyetlen izgalmat a másnapi vonatjegy adta és ehhez várhatóan ki kellett buszoznunk a vonatállomásra. Lacó talált a maps.me-n egy kihelyezett jegyárusító pontot, amihez nem fűztünk túl sok reményt vasárnap lévén, de azért a busz előtt még mindenképp meg akartuk próbálni, hátha nyitva van, így elsétáltunk a szállástól kb másfél kilométerre lévő helyre. Mint kiderült, ez sokkal több holmi kioszknál, ugyanis egy fullos kormány épületről van szó, ahova belépve egy hatalmas terem fogadott minket bőr kanapékkal meg összesen kettő pulttal. A problémánk felvetése után a jobboldali pultos hölgy átirányított minket a baloldali pultos hölgyhöz, akinek bizonyára óriási kő esett le a szívéről, hogy Lacó megszólalt kínaiul. Utóbbira amúgy is szükség volt mert már olyan egyszerű dolgokat is el kellett magyarázni, hogy az útlevélben melyik a nevünk és abból melyik a vezeték és keresztnév. Nem tudom, miért nem értette, lehet, hogy zavarta a tény, hogy mi is a vezeték-kereszt sorrendet használjuk? Mindenesetre ezzel ment el kb tíz perc, mialatt már lassan én megtanultam elmagyarázni kínaiul mindezt, annyiszor kellett elismételni. Nagy sokára sikerült lefoglalni a megfelelő járatot és megkaptuk a „jegyeinket”, ami igazából az útlevelünk lesz. Holnap legalábbis kiderül.

A jegyvásárlástól megkönnyebbülten indultunk az óvárosba megnézni a Mu rezidenciát, ami tegnap kimaradt, mert fél órával zárás előtt értünk oda és mivel épp nem esett az eső, inkább sétálgattunk a városban. A Mu család a legbefolyásosabb nemes családja volt Lijiangnak (ők kormányozták a területet), tulajdonképpen a város felvirágoztatása hozzájuk kötődik, mivel három császári dinasztián keresztül is képesek voltak megtartani a hatalmukat. Ami nekem szimpatikus volt, hogy kifejezett figyelmet fordítottak a tudásra és a világ különböző pontjairól is szereztek könyveket, hogy művelődjenek. Ezek közül párat meg is lehetett tekinteni a korábban könyvtárként használt épületben. A rezidenciát több épület is alkotja, ezek mindegyike gyönyörű a maga nemében. Nem győztünk ámélkodni, fotózni. Pláne, hogy kisütött a nap is, amire az előrejelzések alapján egyáltalán nem számítottunk, hiszen egész napra esőt, borongós időt jósoltak.

A rezidenciát bejárva az Oroszlán hegyi kilátóhoz mentünk. Ide egy rövid lépcsőzéssel lehet feljutni (lépcsők, már megint lépcsők..) és a domb tetején egy pagoda fogadja az idelátogatókat, aminek a bejárata felett dongba felirat látható. A dongba a maxi nép vallási írása volt anno és a mai napig ápolják a hagyományt, még dongba oktatók is dolgoznak a városban. Igazából egyfajta képírásról van szó. A pagodába fel is gyalogoltunk (újabb lépcsők), de megérte, mert fentről az egész városra ráláttunk és még a Fekete Sárkány tavat is kiszúrtuk, amihez mindenképpen el akartunk ma menni és reméltük, hogy addig kitart a jó idő. 

A dombról lesétálva szerettem volna inni egy kávét vagy teát, mert éreztem, hogy nem ártana a vérnyomásomnak, úgyhogy megbeszéltük Lacóval, hogy az egyik út közbeni helyre ülünk be, ahonnan kilátás nyílik a városra. Lefelé haladva elmentünk egy kívánság csengő árus mellett, ahol a kihelyezett rengetegféle csengő aranyosan csilingelt a szellőben. Gondolkodtunk rajta, hogy vegyünk, de végül meggondoltuk magunkat és sétáltunk tovább.

Az óvárosba leérve a panoráma kávézót szemeltük ki. Beültünk. Majd kijöttünk. Alig négyezer forintért már tudtam is volna kávézni, de ennek a gondolata js elég volt, hogy felébredjek. Helyette pár utcával lentebb vettünk uzsinak fűszeres tofut, amit már korábban is kifigyeltünk, csak sosem hozta úgy a sors, hogy vegyünk. Ha már kaja, az egész város tele van kis kifőzdékkel meg árusokkal, akik apró de annál finomabb csemegéket árulnak. Reggelizni például virágszirmos sütiket meg a helyi piacon bábát, azaz lepényt vettünk, amit megkent az árus csípős meg sós szószokkal. A fantasztikus reggelit a Mu rezidencia bejáratánál lévő padok egyikén fogyasztottuk el. Egy biztos, ebben a városban nehéz éhen maradni, ráadásul a yunnani ételek igazán ízletesek. Már kipróbáltuk a virágos sütit, a bábá lepényt, a fűszeres szójaszószban áztatott rizstésztát is. A piacon láttunk ennél érdekesebb dolgokat is, mint például a sült bogarat, tücsköt, stb. De ezt egyelőre nem próbáltuk ki. 

A mostani uzsinkat a Piactéren fogyasztottuk el, majd tettünk egy kört a környéken a virágokkal övezett utcákban. Itt megint fotózkodtak velem, ha esetleg már megijedtem volna, hogy unalmas vagyok. Az idő továbbra is csodálatos volt, de azért közeledtek a felhők, úgyhogy elsőként az óváros bejáratához mentünk el, ahol a régen jellemző vízkerekeket lehetett megnézni. Majd elsiettünk a Fekete Sárkány tóhoz. Itt olyan szerencsénk volt, hogy alig hiszem el. Végig sütött a nap, amíg a parkban sétáltunk és a legszebb időben tudtunk fényképet készíteni.

Lacó az egyik oszlopra feltette a gorilla podot, hogy közös fotót készítsünk, ami két kínai hölgynek nagyon megtetszett és még az embereket is segítettek elterelni (konkrétan odébb húztak egy képbe bemászó másik turistát). Nagyon kedvesek voltak, Lacó el is beszélgetett velük pár szót, ők is értékelték, hogy tud kínaiul. A kis közjáték után tettünk egy kört, majd eldöntöttük, hogy felsétálunk a tónál lévő kisebb hegyre, aminek a tetején szintén van egy kilátó. Belépéskor nincs ugyan jegy, de fel kellett írnunk magunkat egy könyvbe. Lacó jegyezte be a nevét és azt, hogy ketten megyünk fel. Ennek elvileg biztonsági oka van, de lefelé nem kellett lejelentenünk magunkat, szóval nem igen értettük, mire fel ez az egész. Kb fél órája másztunk (lépcsőt!!!!!), amikor is kezdtük úgy érezni, hogy ideje lenne jönnie annak a hegytetőnek. Az első lefelé tartó kínai hölgyet megkérdeztük, mennyire van még messze a vége és bár nem értettem, mit mond, Lacó arca sok mindent elárult. Mint kiderült, kb húsz perc még a teteje. Oké, megyünk tovább. Úgy öt perccel később egy újabb kínai hölgy érkezett és öt is megkérdeztük. Ő már fél órát mondott, de nagy kegyesen hozzátette, hogy csak húsz perc, ha tempósan megyünk. Nos, ha a csiga tempós állat, akkor jók vagyunk... Pont egy pavilonnál voltunk (itt-ott kialakítottak kis pihenőket), megálltunk hát pihenni és aztán visszafordultunk. Tíz nap menetelés után nem éreztük magunkban az erőt vagy csít vagy akármit az újabb milliónyi lépcsőhöz. Inkább lesétáltunk a hegyről (a hegy feléről). Út közben szembejöt egy európai pár, akik nekünk tették fel a milliót érő kérdést, hogy tulajdonképpen még mennyit kellene menni a tetejéig... Ők sem örültek meg a fél óra hallatán és mikor mondtuk nekik a mi döntésünket, ők is a pavilonos végállomást preferálták.

Lent még tettünk egy kört a tónál, közben megleptünk egy koreai párt a hatalmas párszavas koreai tudásunkkal és gyönyörködtünk a látványban. 

A tótól visszaindultunk az óvárosba és elhaladva egy tea árus mellett úgy döntöttünk, hogy betérünk yunnani teát venni. A bácsi végig mutogatta a teljes kínálatot, de furcsa mód a legtöbb tea vörös tea, valószínűleg itt ez a leginkább fogyasztott. Nagy lapos kerek lepény formában árulják a teát, mi is ilyen kiszerelésben vettünk végül egy kis gondolkodás után. A bácsi rendkívül csalódott volt, hogy csak egyet viszünk.

Az óvárosba visszatérve először egy bucis árust kerestünk fel, ahol tegnap is hatalmas sor állt, akkor nem vártuk ki. De most sem. Egész egyszerűen akkora a sor és annyira lassan haladt, hogy nem érte meg éhesen várni. Egyébként azért haladt lassan, mert aki sorra került, rögtön egy tálcányi bucit vett, így nem győzte sütni az adagokat az ürge. Viszont bár illatra isteninek ígérkezett, látványra egy muffinra vártak, szóval végül kiálltunk és megkerestük a Lonely Planet által ajánlott éttermet. Nem találtuk meg. Viszont még tegnap kiszagoltam egy jó helyet (nem vicc, konkrétan annyira finom illat jött bentről, hogy megjegyeztem, hol van), így a csak kínai étlappal szolgáló Little Chef Private Kitchens nevű helyre ültünk be enni. Kép alapján kiválasztottunk három ételt (utánunk egy német pár is bejött a helyre, de látva a kínai étlapot, kimenekültek - bánhatják!), amik rettentő szuper választásnak bizonyultak. Rendeltünk egy hot potot, amiben sertésborda, chilli, gomba, fokhagyma, paprika, uborka volt, kértünk egy adag tésztát, amiről kiderült, hogy vékony gomba, illetve sült tofut kaptunk még, ami kívül sült, belül pillecukorhoz hasonlított az állaga. Kértünk még helyi sört is, ami könnyű, egyáltalán nem erős. Olyan jól laktunk, hogy ezt a vacsit is biztos emlegetni fogjuk még egy ideig.

Még nem akartunk hazamenni, meg előző nap kinéztem egy papírboltot, ahol dongba papírból készült termékeket árultak, köztük naplókat is. Naná, hogy egyből megtetszett, de előző nap még hezitáltam. Végül ma visszamentünk és vettünk egyet, amibe a helyi dongba tanító bele is írt egy szót a kérésünkre.

Ezt az utcát még a boltba menet találtuk:

Ezzel zárult a lijiangi kiruccanás, holnap irány vonattal Kunming.