Oké, senki sem fogja rajtam kívül érteni a Gyűrűk Ura/Hobbit utalást, de nem hagyhattam ki. Egyrészt ez, másrészt a Led Zeppelin azonos című száma ugrott be reggel és az érzés egész napra megmaradt.
Reggeli után elindultunk felfedezni a Huangshant, ami a tegnapi nehéztáskás élmény alapján nem tűnt egyszerűnek. Érdekes módon teljesen belejöttünk a túrázásba (kemények vagyunk, na), így viszonylag jó tempóval haladtunk előre. Ami megtörte a lendületet, az a fényképezés volt, de ha majd fel tudok tenni képeket (most nincs működő wifi a reptéren), akkor érthetőek lesznek a pihi szüneteink. Igazán élvezetes volt a természetben lenni, pláne úgy, hogy rajtunk kívül egyáltalán nem voltak sokan. Ez nyilván amiatt is lehetett, hogy reggeli után szinte rögtön útra keltünk, vagyis kb 8-kor már bőven gyalogoltunk. Szerencsére a csomagjainkat a recepción megőrizték és csak a kisebbik hátizsákkal mentünk. A reggeli eléggé megdobta az energiáinkat, viszont nem nyomta meg vagy nehezítette el a gyomrunkat - egyszóval tökéletes volt. Amúgy a kínaiak valami tejet (vagy joghurtot) isznak a reggeli mellé, de ugye mi azt nem mertük bevállalni a csípős cuccok mellé. Azt nem tudom, írtam-e előzőleg, de külön lehetett ''csalamádét'' szedni, ami mind csípős volt. Én egy olyat választottam, aminek az íze tisztára kimchi volt (a kimchi egy koreai köret). Nem hiába, hasonlóságok vannak. Szóval a reggelivel felturbózva hasítottunk végig a hegyláncon. A Lotus kilátó, ahonnan a tegnapi naplementés képet lőttem, ma is le volt zárva, de azért szép volt az alsó szintről is a kilátás. A nap folyamán végig gyönyörű időnk volt, sajnos sikerült az utolsó 1 órában leégni. Mindkettőnknek. Az arcán. Szóval feltételezem, hogy most már nem csak a szőke hajam és a kék szemem vonzza a tekinteteket, hanem a rákvörös ábrázatom is. Ma észrevettem, hogy nem csak megbámulnak, de páran (gondolom szégyenlősek) titokban fotóznak is. Jelenleg úgy saccolom, kb 10-15 kínai telefonján foglalom a tárhelyet. Aztán vannak, akik bátran odajönnek hozzám, tök mindegy, mit csinálok épp, és beállnak mellém, hogy a társuk lefotózhasson minket. Irtó vicces ilyen kis kuriózumnak lenni.
A sziklák gránitból vannak, ezért alakultak ki ilyen különleges formák. A legtöbb el is van nevezve, pl a teknős és a nyúl vagy lótusz, stb.
De vissza a hegymászásra. Olyan 2 órányi séta után hosszabb időre megálltunk egy kilátónál. Itt egy kínai csajszi kiszúrta Lacót a gépével és megkérte, hogy csináljon róla és a szüleiről fotókat, majd még az e-mail címét is elkérte, hogy majd ír Lacónak és elkéri a róla készült képeket. Cserébe ő is készített rólunk pár fényképet. Én eközben csak szolidan levideóztam, ahogy Lacó éppen kínaiul társalog. Az intermezzót követően leültünk egy kiszögellésre elfogyasztani a fennséges szendvicseinket (itt a fennséges azt jelenti bűn sz’r), amik fehér kenyérből, lapka sajtból és tavaszi felvágottból álltak. A kenyér olyan volt, mintha nem kelt volna meg a tészta és úgy sütötték volna ki. Egy biztos, soha többé nem kérünk, ha nem muszáj. Hála az égnek csak fejenként 2 szendvics jutott (az is sok..). Sajnálni persze nem kell minket, elmajszoltunk vigasztalásul egy mandrancsot.
Tovább a hegyen végül eljutottunk az egyik legszebbnek mondott kilátóhoz, a Bright Tophoz (Fényes magaslat, mondjuk), ahol egy obszervatórium is helyet kapott.
A túránk során most ütköztünk először sok emberbe, de ez egy pihenőnél érthető. A kirándulók kiélvezték a helyszínen lévő kajáldákat. Mi ezt nem vállaltuk be, mert ahogy korábban írtam, ide mindent fel kell cipelni és emiatt (is) elég húzós árak vannak.
Így cipelnek fel mindent (szemből nehéz volt fotózni, mert gyorsan odébb kell állni az útjukból, plusz piszok gyorsan mennek):
A bácsikkal és emberekre specializálódott társaikkal többször is találkoztunk. Az embereket nem így, hanem kb gyaloghintón cipelik ketten együtt. Engem már most is megdöbbentett a látvány, de csak arra tudtam gondolni, hogy vajon ezt hogy bírják nyáron 40 fokban. Most csak kb 20-25 fok körül mozgott a hőmérséklet. A másik, ami az eszembe jutott, hogy milyen puhányok vagyunk hozzájuk képest.
Az útvonalon haladva amúgy látszott, hogy itt is rendszer van, kérem szépen. Ugyanis a hegyi utak is úgy vannak kialakítva, hogy az egyik oldalon mész, a másikon jössz, sőt, ahol oda-vissza forgalom van, ott is kettéválasztják az utat a fel és lehaladóknak. Nem érdemes átkószálni a másikba. Ami még feltűnt, hogy minden sarkon dolgozott egy takarító, aki folyamatosan tisztán tartotta a területét és söprögetett. Ráadásul volt külön szemétszedő is, aki a beton kukákból szelektíven szedte ki a dolgokat. A pihenőknél lévő mosdók is tisztán voltak tartva (és nem csak guggolda volt). Le voltunk nyűgözve.
Eredetileg a Beihai nevű csúcsig is el akartunk menni, de a Bright top annyira lenyűgöző volt, hogy úgy döntöttünk, elidőzünk kicsit itt és inkább a Flying Rock (repülő szikla) csúcshoz megyünk el, ami közelebb volt. Nem akartuk kockáztatni, hogy lekéssük a libegőt. A Flying rock izgalmas, mert egy ovális szikla magasodik egy csúcson.
Éreztük, hogy a lábainknak is lassan elég lesz az erőpróba, úgyhogy visszaindultunk a Yuping csúcshoz, ahol a szállásunk is volt. Útközben megállított minket két német nő, akik már nagyon le szerettek volna érni a hegyről és annyira nem örültek, mikor megmondtuk nekik, hogy még 2.5 km a libegő megálllója. Velük később a huangshani vonatállomásra is együtt utaztunk a buszon.
Innentől már nem erő, hanem inkább türelempróba volt a túra. Ugyanis dugóba kerültünk. Valószínűleg megérkezett a napközben sehol sem található emberáradat és egyszerre akart eljutni a libegőig.. Nem volt más választásunk, beálltunk a sorba és tötyörögtünk előre szép sorban. Néha megzavarta a rendet egy-egy cipelős ember, de amúgy lehetett haladni, csak lassan. Ez kb az utolsó 1 km volt.
A Yupinghoz érve megettük a második szendvicset is, hadd fogyjon meg egyébként sem ártott valamit enni. Itt persze már rendesen tömeg volt. Ebben a környezetben akarta lefotóztatni magát egy pár úgy, hogy gyakorlatilag a megkért fotósnak hasalnia kellett volna, hogy elkészítse a megálmodott fényképet (tanulság nekik: ne állj egy 5 méteres szikla aljába és várd el, hogy 1 méterről valaki szemből lefotóz a teljes sziklával). Mi nagyon jól szórakoztunk, ahogy a pár férfi tagjának ment fel az agyvize a folyton előttük elhaladó túrázóktól. Innentől nem sok volt hátra, felvettük a táskáinkat, majd nyomakodás le a felvonóhoz. Sajnos nem lehetett kártyával fizetni, pedig megpróbáltam, a lenti jegyirodánál lehetett. Ami vicces, hogy itt is megy a síeléskor tipikus ’’nem akarok külön utazni a társaimtól, így több félig üres kabint is hagyok elmenni’’ dolog, csak itt leordítják az ember fejét. Mi kaptunk egy ilyen alkalmon és elszáguldottunk egy kihagyott kabinhoz. Lefelé elbúcsúztunk a hegytől és átbeszéltük a menetrendet: libegővel leérni, sétabotjainkat átruházni valakire, buszjegyet venni Tangkouba, majd onnan busszal elutazni Huangshan városba, ahol tovább taxival a reptérre. Nem bonyi. Ebből engem a botok izgattak (na jó, nem csak..). Végül a fából készültet leadtuk a libegő lábánál, de a profibbat nem vették át. Egy sor vacillálás után egy nénikkel övezett kukának támasztottam. Több se kellett, a bot még nem ért a kukához és az egyik néni már pattant is a botért, nagy nevetgélések közepette. Jó helye lesz. Erről jut eszembe, kis színes: nem gondoltam volna, hogy Kínában mernének nyilvánosan szoptatni a nők, de itt pont találkoztunk egy anyukával, aki így tett. Tudva, hogy sokszor micsoda hőbörgést vált ki egy cicin lógó csecsemő Európában és az USA-ban, ezt külön szuper volt látnk, hogy itt senkit nem érdekelt az élet eme természetes része. De mondjuk itt lazán megpisiltetnek gyerekeket akár veled szemben is, szóval lehet, hogy egyébként is kevésbé tabu minden testi folyamat (vagy egy egyedi esetet láttunk és felesleges messzemenő következtetést levonni, ki tudja). Egyébként ne kérdezzétek, miért a botos néniről jutott eszembe a szoptatós anyuka..
A nap végéhez érve kezdtük érezni a fáradtságot is magunkon, és míg az első buszos utunk eseménytelenül telt, a Huangshan város felé tartó buszon be is bólintottam picit. Pedig az nem volt egyszerű, mert öten ültünk négy helyen. Az az út poén volt. Kisbusszal mentünk és rögtön az elején még kisebbnek tűnt, mert nem volt helyünk, pedig jegyünk igen. Aztán a sofőr rendet vágott, a hátsó sort szétrobbantotta, Lacó meg megkapta a lehajtható kis ülést. Bekötötte ugyan magát, de szerintem para esetben csak annyit ért volna el, hogy a pici üléssel együtt repül. De nem lett semmi, jót nevettünk (fotó sajna nem készült, elaludtam). A táskáinkat legalább nem kellett szorongatni, bár amilyen dzsuvában feküdtek a raktérben. Az indulás előtt a sofőr körbejárt pénzért, amiről megtudtuk, hogy a gyorsabb haladás érdekében érdemes perkálni. Mert itt az a módi, hogy ha nem akar senki a köztes megállókban leszállni (felférés kizárva), akkor a sofőr hajlandó eltérni a kijelölt útvonaltól és így autópályán mehet, ami ugye mindenkinek jobb, mert gyorsabban a végállomásra ér. Szóval fizettünk 3 rmb-t fejenként pluszban. Nem igazán tudtam összetenni, hogy ha a pálya fix díjas, akkor miért fizetjük ki mindannyian az árát, de biztos így oké. Legyen a sofőrnek jó napja. Természetesen a mellettem ülő srác is kért egy szelfit velem (lassan elkezdem, hogy én is kérek cserébe tőlük). Lacó pedig elbeszélgetett a mellette ülőkkel. Utolsó kölekedési eszközünk a taxi volt, amit sikerült 30-ról 22-re lealkudni. Gyorsan kiértünk, úgyhogy hosszú várakozási idő elé néztünk, pláne, hogy a gép késve indult...
Holnap valami tuti reggelivel szeretnénk indítani a napot!
A szállásra érkezés egy külön mise, azt majd holnap megírom, kipihenten.
